Ha az ember meghallja a "romantika" szót, leginkább egy gyertyafényes vacsora, vagy egy zafír-tenger határolta homokos föveny jut róla eszébe, pedig a romantika bárhol megtalálható, ha van hozzá kedvünk, vagy szemünk...

Mosonmagyaróváron és Dunakilitin töltöttük az elmúlt napokat. Az eső hol szakadt (a hölgyek talán tudják, hogy egy hullámos haj milyen állapotú lesz a nap végére, mikor az ember tizedszer ázik el, és szárad meg), hol pedig olyan meleg volt, hogy szinte lángra kapott rajtam a nadrág.

Mosonmagyaróvár eddig csak egy név volt a térképen, valahol a határ mellett, és fogalmam sem volt arról, hogy tudnám-e szeretni, vagy sem. Amikor a várat néztük meg, pont szakadt az eső, de a gesztenyefa virágának és az eső illatának keveredése meghitté tette a sétát.

Pár órával később már a fények segítették a fotózást, az ég ragyogó volt, és már tudtam a választ: tudnék itt élni.

Örök emlék maradt a Dunakiliti duzzasztómű is. Sosem tudtam, hogy vannak ilyen zúgók (jó, fenékküszöb a becsületes neve), és a Duna - akár egy vízesés - harsog, zúg, lenyűgöz. Nem számoltam egyébként, hogy a pár nap alatt hány hídon mentünk keresztül, és mennyi oldalágat, patakot, folyócskát fotóztam le.

A napfény a fotós legjobb barátja, minden képbe belecsempész egy kis pluszt, ragyogást, örömöt.

Amikor meg esett, vízcsepp-vadászatba kezdtem:

A romantika egyik kelléke a virág, nos, abból ezen a tájon igen sokféle van:

Hédervárat sem szabad elfelejteni, bár már nem üzemel ott szálloda, azért az épület és a parkja megér egy rövid sétát:

S persze a fagylalt sem esik rosszul az ember lányának, ha megfelelő mennyiségben talpalt egész nap.Hogy ez mennyire volt romantikus hétvége? Nos, ez maradjon a mi titkunk. :-) De látnivaló van bőven, nem véletlenül készült több, mint 150 fotó.... 

(Fotó: Dya)