Pár napot Nyíregyházán, és a környéken töltöttünk. Csak egy átlag magyar házaspár vagyunk, akik nem a repülőjegyet húzzuk elő a zsebünkből, hanem a SZÉP kártyát, és hazánk térképét. Nem tagadom, gyönyörű emlék Párizs, az Adria, az Alpok, Bécs....de az elmúlt években a magyar tájakat ismertem meg behatóbban.
A Nyírség az a hely, ahol minden adott arra, hogy az ember érezze, honnan érkezett és hová tart. Gyermekkoromban éreztem utoljára ennyire intenzíven a napégette fű illatát, a nyárfák és a diófa leveleinek őszi ígéretét, és azt, hogy én magyar vagyok. Nem kokárdákkal díszítve, zászlót lobogtatva, sportolók teljesítményét dicsőítve, üres, új stadionokat bámulva, hanem ott, a Nyíregyházi falu múzeumban.
Eltűnődtem, vajon hány, magát dicső magyarnak valló, haját gondosan borotváló, vagy épp állami autóban pöffeszkedő egyén járt az elmúlt években a Muhi csata emlékhelyén?
Hogy mi várja ott a látogatót? Egy tábla, mely szerint belépés csak saját felelősségre, mivel fokozottan életveszélyes a hely. És valóban. Egy fából faragott szárny hevert a földön, a keresztek megtépázva, egymást támogatva kapaszkodtak a domboldalba. Helyrehozni nincs pénz....
Vannak települések, ahol az ott élők szeretete megmentette a múltat. Ilyen Mezőkövesd és Boldogkőváralja.
Sárospatak felkapott hely, ott minden rendezett, bár a Bodrog folyó elhagyatottan hömpölyög, partját műanyag flakonok, és gondozatlan rét szegélyezi.
Vaján gondos kezek tették rendbe a kastélyt, és lenyűgözött, ahogy az ablakon beszűrődő fény hangulatot szőtt a régi láda, gazdagon faragott bútorok köré.
Nyíregyházán egy festményen akadt meg a szemem: a képben benne van a vidék minden szomorúsága és magánya.
Ha én lennék a miniszterelnöknő, nem építenék több stadiont, mert a magyar ember a focit inkább nézi, mint műveli. És azon tehetséges gyerekek, akik Puskás Öcsit akarják követni, megtalálják az útjukat így is. Petőfi sem tablet-en írta verseit, a hallhatatlansághoz nem milliárdok kellenek, hanem tehetség, kitartás...és szerencse.
Ha én lennék az ország első embere, megismerném a jelent. A sok bezárt, szép emlékű csárdát, amelyben úgy negyven éve még a családok ették kockás abrosznál a rántott húst uborkasalátával, mikor megálltak kirándulás közben. Észrevenném a tokaji borvidéken elgazosodott, láthatóan tulaj nélküli szőlőket, az elnéptelenedett falvakat, az elhagyott síneket, a COOP üzletek polcain megülő szegénységet.
Ha hatalmamban állna, éjjel-nappal úton lennék, és egy füzetbe jegyezném fel, min kéne javítani. Nem írnék ki népszavazást, nem táblákon üzengetnék, hanem megkérdezném az EMBER-t, hogy mit szeretne. És nem érdekelne, hogy az illető milyen pártállású, hisz-e Istenben, honnan jött, hová tart, csak az érdekelne: mit tehetek érte...?
Ugyanis nem azért lesz valakiből az ország első embere, hogy legyen egy országa, hanem azért, hogy az országnak legyen egy első embere, aki óvja, védi, és az érdekeit nézi.
Ha én lennék az ország miniszterelnöknője, magyar maradnék. Olyan, amilyenek - szívünk mélyén - mindannyian vagyunk. Kicsit kényelmesek, zsémbesek, humorizálni és enni szeretők, kíváncsiak, jó szívűek, lelkesedni tudók, depresszióra hajlamosak, perlekedők, stb. Nem akarnék 8 szobás házat kettőnknek, 5 autót, milliárdos bankszámlát, és nem üzletelnék, nem lennék díszvendég semmilyen rangos sporteseményen, merthogy.... dolgom lenne. Dolgoznék.
Ez az ország olyan szép. Minden szeglete, minden egyes fája, rétje, útja, folyói. Emlékszem, hogy milyen volt még gyermekkoromban. Nem nyugati, nem keleti, hanem..... olyan igazi magyar. Nekünk való, szerethető, elfértünk benne mindannyian, akárhogy is gondolkodtunk.
Sajnos (sajnos?) nem leszek miniszterelnök. Ahhoz kellene egy erős párt, erős párthoz sok pénz, valamint megfelelő iskolák és nyelvvizsgák ahhoz, hogy betölthessem a posztomat. Tehát mindaz, ami most meg van és volt néhány embernek, akik "bölcsességüket" és iskolázottságukat úgy használták fel, ahogy most kinézünk....
Én csak a szeretetemet, hitemet, és munkámat tudnám felajánlani az országért. Az pedig kevés. Kár. Pedig - úgy hiszem - jó miniszterelnöknő lennék, mert van egy valami, ami megkülönböztet a jelenlegitől: tényleg szeretem ezt az országot és a benne élő embereket.
/Fotó: Dya/
