Amit főnixtollal írsz, örökre megmarad...

Dya-képek

Tengerparti emlékek

2016. március 18. - Dya2016

horvatorszag_2007_junius_100.jpg1.

Tudni kell, hogy az én jogosítványom automata váltós kocsira szól. (Na jó, nem, de tény, hogy ezeket szoktam meg.) Horvátországban, a tenger felé közeledve egyszer átvettem a volánt egy olyan autóban, amely bizony nem automata váltós. Időpont: hajnali 2 óra után, valahol az autópályán, valahol a hegyek között...
A társaság tisztában van a váltós autókhoz fűződő viszonyomhoz, így drukkolnak.
Félig kómásan az álmosságtól, megszámolom a pedálokat, eggyel több van, mint ahogyan azt szeretem, majd berakom a kocsit egyesbe, és azonmód le is fulladunk.

Másodjára el tudok indulni a terepjáróval. Kettes, hármas, négyes.... majd az ötöst szeretném.
- Ez hármas... - zúg a kórus hátulról.
- Bocsánat... még egyszer megpróbálom... - mondom én. Váltok...
- Ez még mindig hármas - mondják türelmesen. - Az ötös ott van, jobbra...
A kocsit berakom végre ötösbe, és szép szelíden száguldunk az éjszakában. A társaság elpilled, én élvezem a bizalmukat, és feszült figyelemmel nyomom a pedált... váltani nem merek, így az autó nyűgösen veszi tudomásul, hogy hegynek felfele ötösben megyek, 80 km/h-val...

2.

Egy teraszon ücsörgünk, fagyit kanalazunk, és szolidan csevegünk, ahogy hölgyekhez illik. Közben nézzük a smaragdszínű tengert, és azt a három, tizennyolc körüli fiatal srácot, akik épp közelednek.
- De jó pasi lesz ebből pár év múlva - mondja felszabadult harsánysággal G.
A srác döbbenten rámered, mire társaságunk 3. hölgytagja halkan megszólal:
- Szerintem ezek magyarok...
Srác visszafordul és azt mondja:
- Szerintem is....De köszönöm.

 

3.

Társaságunkban mindösszesen egy férfi van, aki megejtő türelemmel figyeli ténykedéseinket. Mivel tisztelem ezt a nyugalmát, gyakorta megkérdezem tőle:
- Nagyon az agyadra megyünk?
Ő türelmesen elmagyarázza minden alkalommal, hogy nem, minden teljesen rendben van, senkivel semmi baja.

Az utolsó esték egyikén, ugyanerre a kérdésre a következő választ adja, változatlan nyugalommal:
- Minden rendben van, de ez a kérdés már kezd kicsit idegesíteni...

 

 horvatorszag_2007_junius_094.jpg

4.

A férfi  vezet. Este van, éjfél felé. Megnéztük az összes lehetséges ékszerüzletet, kivilágított bástyát, meghallgattuk a "New York...New York"-ot a helyi fúvós zenekar tolmácsolásában, és hazafelé tartunk az apartmanba.

Sofőrünk álmos, így felkér minket, hogy szórakoztassuk.

Minden énekkari nóta, magyar népdal, régi sanzon eszünkbe jut, persze hiányos szöveggel.
Ketten a "Ha én rózsa volnék"-ot próbáljuk előadni, de a második sor mindig az lesz: "Soha sem lobognék...". Így aztán nem próbálkozunk a "ha én utca volnék.., ha én ablak volnék"-kal, hanem a zászlós részt énekeljük el, kellő átérzéssel.

Van abban valami felejthetetlenül nemzetközi, amikor egy japán kocsiban, egy horvát városka hídján, éjfélkor, 5 ember színjózanul, akiből 3 erősen jobboldali érzelmű, tiszta tüdőből harsogja az orosz himnuszt.... mert ezt mindannyian hibátlanul tudjuk....

 

5.

-  Légyszi segíts.... - szóltam ki a konyhába az ebédlőből, ahol az én "hálóhelyem" volt. A tálalószekrényben például simán odébb tudtam tolni a levesestálat, így volt hely a ruháimnak, az evőeszköz helyére pedig a bugyikat tettem.

- Mi történt? - érdeklődött a férfi udvariasan. Én akkor már a lepedő alatt voltam, alváshoz készülődvén.

- Vidd ki kérlek... - adtam a kezébe egy tányért, amin egy tücsök ült. A férfi nyugodtan megszemlélte, majd kivitte a teraszra a békés rovart.
- A tányér tücsöktelenítve! - jelentette, így nyugodtan hajtottam álomra a fejem, a tálalószekrény alatt.

 6.

Egész napos kirándulás után már úgy másztam ki a kocsiból, mint egy beteg lajhár. Izomláz, merev térdek, és egyáltalán.... nem száz, hanem százezer évesnek éreztem magam.

Lesántikáltam a lépcsőn, és betántorogtam a kanapéra. Pár perccel előtte már a kocsiig sem tudtam elvánszorogni, hanem leültem egy  lámpaoszlop alá, és vártam, hogy értem jöjjenek.

Szóval heverek a kanapén, majd erőt gyűjtve átosonok hölgytársamhoz, aki hullaként fekszik az ágyban, fején a karja, arca szenvedő.

Megszólal:
​ - Akkor megyünk táncolni?
Én:
- Naná...

Kb. 2-3 perc alatt ott álltunk átöltözve, frissen, fürgén, és vidáman. Mindenféle lajhárságot mellőzve, rugalmas léptekkel indultunk, mert már a partról szólt a zene....és mi újra fiatalok vagyunk.

horvatorszag_2007_junius_046.jpg

 (Fotó: Dya)

A bejegyzés trackback címe:

https://fonixtoll2016.blog.hu/api/trackback/id/tr318492686

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.