Amit főnixtollal írsz, örökre megmarad...

Dya-képek

Kórházi pillanatok

2016. május 26. - Dya2016

mazsih.jpgReggel, amikor megyek, még üres a kórház parkja. Csak az üde rózsák köszöntenek, a kerekesszékek még nem sorakoznak a fák árnyékában.

Bemegyek, egy idős bácsi ül a büfé előtt minden áldott reggel, és úgy üdvözöl, mintha ismernénk egymást. A nővérek már kenegetik a vajaskenyeret, a kenyérhéjakat gondosan levagdossák, gyűlik a kupac a kocsi alatt, hisz nincs, aki elrágja a ropogós falatokat.

A falon vörösen vijjog valamelyik figyelmeztető lámpa, a nővérke fáradt arccal siet a kórterembe, hogy megnézze, ki szorul segítségre. Valahol, valaki jajgat. Sosem lehet tudni, merről jön a hang, csak az ember fülébe mászik a panaszos jajszó, és még akkor is hallani véli, amikor már elcsöndesedik a folyosó.

Valaki ma éjjel is eltávozott, a papírok kiállítása rám vár. A Halottaskönyvet az ember általában tisztelettel kezeli, kiírja belőle a tudnivalókat, és máris visszaviszi az orvosi szobába: rövidesen újabb bejegyzés kerül bele. A folyosón haladva be-be kukkantok a szobákba. A legtöbb beteg mozdulatlanul pihen, van, aki az ágy szélén ülve próbál erőt gyűjteni a felkeléshez, van, akit a nővér bíztat, hogy ideje reggelizni.

A fertőtlenítő illata keveredik az elmúlás fájdalmas szagával, amit a kitárt ablakokon beáramló rózsaillat próbál életté varázsolni. Lassan megjönnek a látogatók is. Van idős bácsi, aki kitolja párját a parkba: nem szólnak, nem beszélnek, és talán - lélekben - nincsenek is ott. Ülnek némán, nézik a fákat, a bácsi időnként igazít egyet a takarón, mozdulatában ott a féltés, szeretet emléke.

Vannak beszédesebb betegek is, őket egy helyre tolják, és valamelyik szelíd tekintetű orvos mély hangon mesél nekik egy történetet, hálás nevetés a jutalma.

Amott egy idősödő asszony magyaráz  fehérhajú édesanyjának: Látod, milyen szépen süt a Nap? - kérdi szeretettel, és minden porcikájával igyekszik erőd adni, hogy édesanyja is bele tudjon kapaszkodni a napsugárba, az ÉLET-be. A néni lehunyja szemét, és nincs ereje válaszolni.

Elfordulok, mert fájdalmas nézni az elmúlást akkor is, ha ez az élet rendje. Mert azt mondják, hogy ez.

Kiállítom a papírokat, részvétemet nyilvánítom annak, aki pár órája veszítette el szerettét. Van, aki felkészült erre, és van, aki nem. Aki nem, az üveges szemekkel néz rám, és tudom, hiába mondom el a hivatalos ügymenetet, lélekben messze jár, a füle csukva, és minden erejével azon tűnődik, hogy mi lesz AZUTÁN. 70 körüli emberek döbbennek rá, hogy hirtelen nincs lányuk, férjük, feleségük, édesanyjuk és édesapjuk. Elment. 30 perc az ügyintézés, lezárok egy akták, és nekem vége az ügynek: neki most kezdődik az élet NÉLKÜLE.

Megszokhatatlan.

Új beteg érkezik. Belepillantok a kórlapba, és nagyjából sejtem, mikor mi fog következni. A hozzátartozó arcán néha remény, néha fásultság. A zárójelentéseket ő is olvasta, de él benne egy halvány remény, hogy majd itt lesz egy orvos, aki mást fog mondani. Valami jót, valami bíztatót, valamit, amit a többi még nem mondott.

- És jók az orvosok? - súgja halkan. - Igen! - felelem, részben, mert valóban így van, részben, mert ezt szeretné hallani.

Ahogy az öreg személyigazolványokat forgatom, szíven üt az első fotókon látható  magabiztos tekintetű hölgy mosolya, és az utolsó képen, fáradtan fotózkodó néni közötti kontraszt.... Az új személyiben pedig egyenesen sértésnek érzem, amikor egy 80 körüli ember úgy kapja meg az okmányát, hogy az 2060-ig jó. Milyen érzés lehet kapni egy okmányt, amiről tudjuk, hogy nem érjük meg a lejártát?!

Könnyek, fáradtság, elmúlás, szeretet. Ezek egyvelegét kapom naponta minden percben, mindenféle keverékben. Olyan dózisban, amit nem lehet félvállról kezelni, amit nem tud az ember lerakni, amint kilép a kapun.

Mert ez egy ablak a jövőre, ahová minden nap belátok, pedig nem szeretnék....mert nekem van egy életem, egy családom, kutyáim, kertem. Még ITT tartok, és nem OTT.

Próbálom megszokni....vagy elfogadni, vagy kezelni...nem tudom. De holnap megint kezdődik minden előröl... A rózsák a kertben , és a bácsi a büfénél fognak várni...

A bejegyzés trackback címe:

https://fonixtoll2016.blog.hu/api/trackback/id/tr838749372

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.