Amit főnixtollal írsz, örökre megmarad...

Dya-képek

Ha egyszer megöregszünk....

2016. július 20. - Dya2016

15_2.jpgVannak napok, amikor valahogy nehezebb elviselni azt, amit látok, érzek. Ez egy kórház. Ide reggelente nem úgy jön be az ember, hogy ma biztosan mindenki meggyógyult, és hazament. Itt az első kérdés: hány elhunyt van?

- Ma reggel meghalt az anyukám… - kezdi a 70 körüli, ráncos arcú néni, és már potyognak a könnyei. Ilyenkor vagy kirohanok a folyosóra sírni, vagy nyelek egyet, és a hivatalos teendőket kezdem el sorolni.  Aztán elmegy, és valahogy el kell köszönni tőle: sem a „viszontlátásra”, sem a „minden jót kívánok” nem igazán helyénvaló, így marad a „fogadja még egyszer őszinte részvétemet”, amitől mindketten elérzékenyülünk.

50-es férfi jön be, édesapja hunyt el. Csak annyit tud mondani hosszas torokköszörülés után, hogy „az édesapám, tegnap…. khm….” Ilyenkor ki kell derítenem az elhunyt nevét, hiszen sajnos egy nap több beteg is eltávozik, és nem tudhatom, ki kit gyászol épp. Megkérdezem, hogy hívták az édesapját. Megmondja, és könnyei rápotyognak a jól szabott zakóra.

Beszéljek én? – kérdezem, mivel láthatóan többet nem tud megszólalni. Elmondom a teendőket, és látom, hogy egyszerre koncentrál arra, hogy ne boruljon ki, és arra, hogy megértse, amit mondok. Abba a 20 percbe, amíg ez lezajlik, mindketten nagyon elfáradunk. Elköszönünk. És jön a következő hozzátartozó....

Reggel nyomomba szegődik egy bácsi. Fél éve van itt, agyvérzéssel.  Az agyvérzés előtti napon  még praktizált, mint orvos. Hozzám lép, egy telefonszámmal. Nem értem, hogy mit mond. Összefüggéstelen beszédéből azt veszem ki, hogy valakit fel szeretne hívni. Tiszta a tekintete, átható, és értelmes.

"Hagyd…!" – szól oda az ápoló.  "Ne mélyedj bele. Beteg szegény. Nem tudja, hol van és mi történik vele". – szól egy másik.  Nem tudok mit kezdeni a bácsival. Ő utánam jön, be, a szobába, ahol dolgozom. Nyújtogatja a telefonszámot, és valamit magyaráz.  Elbizonytalanodom, hogy vajon tényleg nem tudja, vagy épp világos pillanata van, és valami fontosat kellene mondania valakinek? Mire eldöntöm, szomorúan elköszön, és elcsoszog.

Nagyon szeretnék most kapni egy pecsétes igazolást arról, hogy ez sem velem, sem szeretteimmel nem fog megtörténni….

Apró termetű, 90 éves nénit hoznak betegfelvételre. Leültetik a székre, úgy beszélnek hozzá, mint egy kisgyerekkel. Ő kapaszkodik a falba, és egyre rémültebben néz rám. Az ő szeme is égkék, és folynak a könnyei. Nem érti, mi zajlik körülötte, ki vagyok én, őt hova hozták, és mi lesz vele. Nézem a kórlapot, és megérzésem helyes: teljesen más idősíkban van, és nem érti a dolgokat.

- Csak ne öregedjen meg az ember! – szólal meg hirtelen, és megrezzenek a tiszta hangra. Többet nem szól, csak hallgat, míg hozzátartozói elkísérik a szobába.

Középkorú nő sétál lassan, élénkzöld köntösben. Mikor elsietek mellette, megállít. - Nézze csak! – szólít meg. Ugye milyen szép? – kérdezi ragyogó arccal. Egy csomó fehérneműt mutat, a szivárvány minden színében. Épp az imént vette. Gyönyörű! - mondom én is, és ő tovább sétál, büszkén. Tudom róla, hogy nem ép szellemileg.

Vannak eltévedő betegek. A járókerettel lassan sétálnak, és mindenkitől megkérdezik, hol vannak. Az információt pont addig jegyzik meg, míg a másikhoz nem érnek: az időskori demencia nem kímél senkit. Ha ráérek, beállok irányítónak, elmondja, hogy mit keres, és addig kísérem, míg célba nem ér.

Találunk egy pénztárcát. Az egyik beteg hagyta a büfében. A benne lévő irat alapján megtaláljuk a tulajt: 50-es férfi, jó erőben. Megkérdezzük, hogy minden rendben van-e, mindene megvan-e. Gondolkodik, mosolyog. A szobatársa hozzánk fordul: - "Nem tudja, hol járt. Feledékeny!"

A jóképű 50-es szégyenlősen mosolyog: "Bocsánat, kicsit feledékeny vagyok." A pénztárcáját nem ismeri fel, de azért megköszöni. A kinti világban egy ilyen férfi autót vezet, értekezleteken vesz részt, és szeretkezik a feleségével. Ő csendesen mosolyog, és csak azt érzi, hogy valamiben ő más lett hirtelen.

Vannak napok, amikor ezt csak egy módon tudom elviselni: három zsebkendőt telesírok, miközben teszem a dolgomat. Annyira vágyom valami vidámra, élőre, és a szeretetre, hogy szinte fáj. Akarom tudni, hogy lesz, aki a hamvaimat eltemeti majd a rózsabokor alá, és aki elmagyarázza majd, hogy ki vagyok én, és hol vagyok…

Szeretném érezni, hogy most még VAGYOK, még számítok, és ha ilyen is (lehet) a vég, azért addig még van IDŐ.

Szeretnék bocsánatot kérni utólag mindazon idősektől, akikhez nem volt türelmem, akik idegesítettek, és akikkel nem úgy bántam, ahogyan - azt hiszem - ma bánnék.

Vannak napok, amikor minden nehezebb. Ez egy ilyen nap.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://fonixtoll2016.blog.hu/api/trackback/id/tr538902462

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.