Ha napsütésre ébredünk hétvégén, nem kérdés, hogy pár óra múlva egy aszfaltcsíkon kanyargunk, hol céllal, hol csak irányt követve.
Sok embernek az utazás nem más, csak egy összekötő idő otthon és a végcél között, számomra viszont a lehetőség arra, hogy ezernyi színt, hangulatot, apró szépséget, vagy épp fájdalmasan szomorú dolgot lássak, érezzek, fotózzak.
Múlt szombaton Szilvásvárad volt az irány, ám végül nem jutottunk el oda, ami nem is baj, mert annyi szépet láttunk útközben.
Első megállónk Verpelét és Tarnaszentmária között volt, ahol megnéztük a Vár-hegyet, amely tulajdonképpen egy kis vulkáni kúp, melyen a 19. században még egy kis erődítmény is állt, mára viszont védett tanösvény vezet rajta végig. 196 m a legmagasabb pontja, ami a magamfajta tériszonyos emberkének nem kevés, még akkor sem, ha biztos vaskorlát vezet végig, az alig 1 láb széles ösvény mentén.
Legközelebb Sirok előtt, egy vasúti átjárónál álltunk meg. A vakító kék ég, a kanyargó út, és a már-már giccses bárányfelhők fényképezőgépért kiáltottak.
Innen az út Egerbocs felé vezetett: gyönyörű lovak legeltek az út szélén, és dombokon játszott a fény.
Egy rövid pihenő Bátor környékén, ahol egy pókháló, és az út szélén húzódó tóban megpihenő falevél nyűgözött le.
Bélapátfalván megcsodáltuk Bél-kő szikláit. (A hegységben 1963-ig folyt két mészkőbánya tölcséres művelése, ekkorra azonban a bányafal veszélyessé vált, ezért a termelést a hegygerinc tetején folytatták. A felső kőbánya 2002-ig, a cementgyár bezárásáig üzemelt. Ezalatt gyakorlatilag legyalulták a Bél-kő tetejét, számítások szerint ma 7 millió köbméter hiányzik a hegyből. A hegy 550 méter feletti „sapkáját” 2008. február 15-én védetté nyilvánították. Forrás: Wikipedia)
Pár évvel ezelőtt meglátogattuk a Bélapátfalvai ciszterci kolostort is, amit akkor örökítettem meg, jobb híján mobiltelefonnal.
Ahogy ment le a Nap, és néztem az eget, azokra gondoltam, akik épp utaztak valahová, talán örömmel, talán kötelességből, és fogalmuk sem volt, hogy a hűvös parkolóban lefotózom őket.
Elköszönve a fenséges szikláktól, hazaindultunk. Útközben még megálltunk egy pillanatra a visontai bányamező mellett, ahol Detk és Halmajugra települések külterületén található az ország egyik legnagyobb lignitbányája.
Mintha egy sci-fi film helyszínét néztem volna, valamilyen idegen bolygót. Ismét eszembe jutott az a kérdés, hogy vajon okoztunk-e valaha a Földnek, mint bolygónak olyat, amitől az szebb, jobb, teljesebb lett....? Mert a kármentés és a jobbítás nem ugyanaz.
Az alkonyi fényben fürdő tájról még készítettem pár képet, és újra bólintottam egyet csendben, magamnak: igen, úton lenni több, mint rohanni valahová...Az út maga a HELY.
"Indul a küszöbről az Út:
ha nem vigyázok, elszelel;
Felkötöm én is a sarút,
gyerünk utána, menni kell,
utak találkozása vár,
futok, a lábam bizsereg -
csak ott lehetnék végre már!
Aztán hová? Ki mondja meg?"
(Tolkien)