Szinte az egész napunkat kommunikációval töltjük. Sms-t írunk, chat-elünk, telefonálunk, szerződést fogalmazunk, vagy a kollégával megbeszéljük, hogy mit is kéne csinálni kávézás után.

A szavak "ÉN" vagyok. A saját egónk, szívünk, eszünk diktálja, formálja egymás után a hangokat, melyek mondattá válnak, ígéretekké, hazugságokká, vagy pusztán tényszerű közléssé.

Ha felteszem a facebookra a következőt: "Holnap elköltözöm.", máris ismerősök hada keres meg aggódva, hogy mi történt, mi a baj, Tudják, hogy házas vagyok, és feleségként ez a mondat sok drámát sejtet.

Ha azt írom: "Holnap elköltözünk.", akkor máris kíváncsian érdeklődnek az esetleges lottónyeremény után, vagy hogy mi okból folytatjuk az életünket máshol.

Ha azt mondják neked: "Hiányzol" és erre az a válaszod: "Megyek, amikor tudok.", akkor ebben benne van, hogy az említett személyhez nem családostul, hónod alatt a kutyával fogsz beállítani, hanem egyedül, hiszen csak téged várnak, téged hiányolnak.

A "mi" és annak ragozásai mindig megmutatják, melyik csoportba sorolod magad, kivel érzed közös halmazban magad, és kivel nem. 

Aki a munkájából hazajövet úgy fogalmaz,  hogy "kimentünk, aztán megnéztük a helyszínt, majd felmentünk értekezletre, persze előbb kávéztunk",  akkor az egy olyan erős kötelék, melyben a mesélő nem gondol magára egyénként, csupán a közösség részeként.

Mindenki ismeri azon anyukákat, akik csillogó szemmel számolnak be arról, hogy miképp büfiztek egy jót, közvetlenül azután, hogy végre jót szopiztak: mert egy test,egy lélek a gyermekével, és minden rezzenésén osztozni akar. Később azután igen fájdalmas megtanulni újra a magyar nyelvet, és egy apró ragozással különválasztani azt, ami az első három évben még egyben volt.

Válás után a legfájóbb kérdés az, amit feltehet egy rég látott ismerős: "Na, hogy vagytok?".

"Már nem vagyunk, csak vagyok, kérdésednek köszönhetően most elég pocsékul."- hangzana  az őszinte válasz, de hát az ember mégiscsak udvarias, és ennek megfelelően felkacag, úgy tesz, mintha övé volna a világ, és széles mosollyal feleli, hogy minden rendben, igaz, hogy már egyedül van, de ez ám a remek élet....

Amikor ülsz valaki mellett a kocsiban, akit épp akkor hívnak telefonon, és az illető kapásból, gondolkodás nélkül feleli, hogy most épp autózik, és megy a dolgára, akkor a te státusod vagy az, hogy szerető vagy, akit nem vállalnak fel, vagy olyan ember, akit említeni sem érdemes. Nem rossz szándékból, de a beszélőnek tényleg eszébe sem jut, hogy valaki ül mellette, mert azon halmaz egyede hívta fel, akivel ő közösséget vállalt, tehát mindenki, aki ezen kívül esik, tényleg nincs ott.

Amit kimondasz, leírsz, közölsz: olyan, mint a vízben tükröződő kastély képe. Kicsit remegős, kicsit bizonytalanabbak a kontúrok, de ugyanazt mutatja, amit és ahogyan gondolod. Mert belőled jön, téged képvisel, és te felelsz érte akár hivatalos szervek előtt, akár a magánéletedben.

Lehet viccelni a szavakkal, kisebbíteni azok jelentőségét, de sosem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy egy-egy szó az életedet változtatja meg.

Iszonyú nagy ugyanis a különbség az "Ön rákos!"  és "Ön nem rákos!", a "Szeretlek!" és "Nem szeretlek"  a "Horvátországban nyaralok", és a "Horvátországban nyaralunk.", meg a "Várlak téged." és a "Várlak titeket." között.  Hogy a "Megcsináltam" és a "Megcsináltuk" közötti különbségről ne is beszéljek....

Persze ezek spontán dolgok. Az ember nem figyelheti egész nap, hogy miképp és hogyan beszél. Viszont, ha valaki megbántódik azon, hogy rendre kifelejtik a halmazból, fogadjuk el, hogy joga van megsértődni, főképp, ha az ő halmazában igen fontos szerepet tölt be a másik.