Bár a hírek most - okkal - mással vannak elfoglalva, azért a tavasz is érkezik, és ennek számtalan jelét megmutatja, virágok formájában.

A hétvégét Vácrátóton töltöttük, ahol az én korosztályomat még az Arborétum, a fiatalokat a  Nemzeti Botanikus Kert várta, merthogy időközben átnevezték ezt a különleges helyszínt. A lényege, varázsa viszont nem változott, hiszen közel 13 ezer növényfaj található meg a 27 hektáros területen. Az üvegházakat is felújították az elmúlt években, gazdag pálma-, kaktusz-, virággyűjtemény található benne. A fotózás ezúttal az üvegházban elmaradt, mivel a páratartalmat sem a fényképezőgép lencséje, sem a kabátos öltözet nem kedvelte....

A kert bejáratánál a tornácos ház, és a tövébe ültetett csodaszép virágok várták a látogatót.

A sétányok végigvezettek az üldögélésre még kicsit hűvös padok, kandelláberek, és didergősebb fák között.

De persze ahol egy kicsit már erősebben sütött a nap, ott rózsaszín virágok hintáztak az ágakon.

A fűszálakon vízcseppek ragyogtak a korábban zuhogó márciusi eső után.

Persze hóvirágot is láttunk, és sokszor eszembe jut, amikor még március 8-át egy-egy borostyánlevélbe csomagolt hóvirággal ünnepeltük.

A növények tövében szinte mindenhol felirat, táblácska jelzi, hogy mi a nevük. Bevallom, én csak a varázsmogyoró (csodamogyoró) nevét jegyeztem meg,  mely állítólag jó a bőrproblémákra, persze megfelelő feldolgozás után.

A régi vizimalom, és "barlang" is meg van még, viszonylag jó állapotban mindkettő.

A sziklakert az egyik kedvenc helyem, ott általában csodaszép virágok, díszfüvek, fűszernövények gyönyörködtetik a szemet, de nem márciusban, hanem inkább májustól. Most csak egy  legyezőpálma árválkodott ott.

Az erdő csendjét egy harkály (fakopáncs?) ütemes munkálkodása verte fel, de azért sikerült őt is megörökíteni.

A sétány melletti  tavaszi virágokat a méhek is élvezték.

A séta a jó levegőn, szép virágok között, csenddel és D-vitaminnal töltekezve igazán kikapcsolt, és jól esett. Köszönet az Arborétum (bocsánat: Nemzeti Botanikus Kert) minden munkatársának ezért.

Az első, és rövid, tömör válaszom az, hogy: IGEN!

De akkor igen kurta bejegyzés születne, így azért mégiscsak kifejteném azt a gondolatsort, mely jó pár hónapja megérett bennem.

A 2000-es évek elejétől a választási kampányok kötelező elemei közé tartoznak a felelőtlen igérgetések, (melyeknek nem hogy jövője, de jelene, azaz realitása sincs), valamint mások lejáratása, amikor teljesen mindegy, hogy a vád igaz-e, vagy sem, lényeg, hogy minél nagyobbat üssön.

Az emberek pedig, akik amúgy István bácsi, és Mari néni névre hallgatnak, csupán "választók" lesznek, akik egy okból születtek meg, mégpedig azért, hogy 18 éves koruk után a megfelelő helyre, és a megfelelő időben egy darab szépen megrajzolt, egymást keresztező vonalat rajzoljanak.

Mivel általában a hatalmon lévő pártnak van elegendő anyagi forrása arra, hogy megszervezzen egy remek lejárató kampányt (háttéranyag-gyűjtés, információ szerzés, stb.), vagy a médiákon keresztül elhintse az emberekben azt a gondolatot, hogy egyedül a jelenleg hatalom garantálja a védelmet, biztonságot, és az ígéretek terén is határ a csillagos ég, így az ellenzéknek egy lehetősége marad: tisztelettel és közvetlenül beszélni István bácsival és Mari nénivel, akik nem (csak) statisztikai számok adózás és választások idején.

Ha a választásokat egy futóversenynek tekintem (hiszen van cél, vannak résztvevők, győztesek és vesztesek), akkor az alapvető sportszerűséget hiányolom néhány politikus módszerében.

1. Mielőtt eldördül a startpisztoly,  nem sportszerű az ellenfelet hozzákötözni a pálya szélén lévő kerítéshez.

2. Irreleváns, hogy a mellettünk futónak ki sógora, házas-e, parkolt-e tilosban, és festi-e a haját.

3. A futóversenyen nem lehet úgy nyerni, hogy leülök egy székbe, és míg a többiek futnak, addig én azt hajtogatom, hogy: "Rosszul futnak, tehetségtelenek, hazudnak, bénák, csúnyák." Ott nekem kell a legjobbnak lennem. A politika az egyetlen hely, ahol azok is nyerhetnek, akik nem azt mutatják be, hogy ők mennyire jók, hanem azon igyekeznek, hogy a másikat befeketetítsék.

4. A sportolók tisztelik egymást. 

5. Nem tiszta verseny az, ahol ugyanazé a pálya, aki a döntőbírákat is fizeti, ahol csak azok jöhetnek be szurkolni, akik a tulaj versenyzőit favorizálják, és ahol az ellenfeleket tojással dobálják futás közben.

Van egy dolog viszont, ami (sajnos) sok esetben ugyanolyan a politikában, mint a sportban: megnyerem az érmet, ünnepeltetem magam, aztán szevasztok...

Pedig a választások megnyerése nem a cél, hanem egy munkafolyamat kezdete, amikor feladatot és felelősséget vállalunk azokért, akik ránk szavaztak. 

Az ígéretek terén egy dolgot tartok tisztességesnek: ha valaki azt vállalja, hogy a lehetőségeihez, a körülményekhez, és a megismert tényeknek a birtokában a lehető legjobb munkát fogja végezni, és a leglelkiismeretesebben fogja képviselni az embereket.

Nyugdíjemelés, ingyen lehetőségek, csodák, pénz, rohamos fejlődés, lottónyeremény, szivárványos póni, örök szerelem: ezt még egy vidéki búcsúban is  megjövendöli a tenyérjós, de azért illik ezen ígéreteket fenntartással kezelni.

Jó lenne, ha egy politikus sosem felejtené el azt, hogy azért kapott bizalmat az emberektől, hogy az ő érdeküket képviselje, és nem azért, hogy a saját gyarapodását tartsa szem előtt.

Nem a hatalomhoz kellene ragaszkodni, hanem az emberek bizalmához... És ezt a bizalmat - szerintem - nem lehet (nem szabadna) kivívni hazugságokkal, félelemkeltéssel, túlzó igéretekkel, mert az végtelenül messze áll egy sportszerű versenyben lefolytatott, tisztességes megmérettetéstől.

Tisztelet, higgadtság, realitás: ez lehet az új politikai generáció titkos fegyvere, akár képviselői, akár választói szempontból nézem. Mert ennek a három tulajdonságnak a birtokában nyugodtan lehet vitatkozni egy témáról, új szempontokat ütköztetni, vagy megoldásokat keresni akár a nagypolitkában, akár  kommentek formájában.

Talán még télen bukkantam egy nagyon szép fotóra: egy romos templomot ábrázolt, a szántóföld közepén. A húsvéti pikniket terveztük ide, ám az időjárás akkor nem volt túl kedvező, így május 1-re esett a választás, hogy megnézzük Somogyvámost.

Nem sokat tudtam erről a községről, csak azt, hogy elég messze van Budapesttől, és hogy ez a bizonyos templom is ott található, a  wikipediát átnézve azonban bővebben is megismerkedhettem ezzel a környékkel.  A falu története az avar időkre nyúlik vissza, és nem messze tőle  egy Csopak nevű település volt található, mely a török időkben teljesen elnéptelenedett. A templom a hajdani Vámoson épült, mely az 1500-as években Vámosfalva néven került bejegyzésre. A régészeti ásatások sok érdekességet tártak fel, ám nekem épp elég lenyűgöző volt hajladozó búzamezők között magasodó templom látványa is.

Beóvakodtunk a toronyba is, mely meglepő módon tiszta és háborítatlan volt:

Mivel a fotós-táskában ott pihent egy fotósgömb is, így kipróbáltam, milyen más perspektívából láttatni a világot:

Azért a piknik nem maradhatott el, és a fácánokat lövöldöző vadász puskaropogásától eltekintve csendben, és nyugodt lélekkel falatoztunk a padon.

Én "viszontlátás"-sal köszöntem el a helytől, remélve, hogy amikor a kalászosok arannyá válnak, újra készíthetek pár fotót.

Ha az embernek okostelefon van a kezében, érdemes gyakorta rápillantani, van-e a környéken még olyan látnivaló, amelyet kár kihagyni. "Krisna-völgy" - ezt jelölte meg a térkép.

A krisnásokról megint csak olyan felszínes ismereteim voltak, minthogy szeretik a narancs színt, és ételt osztanak a Blaha Lujza téren, tehát a romos templom árnyékából egy új vallás szentélyéhez igyekeztünk.

Nem szeretném most a hivatalos verzióval untatni a kedves olvasót: azt megtalálja a Krisna-völgy honlapján bárki. Inkább a személyes élményeimről írnék.

Nyugalom, barátságosság, rengeteg fa, (amely azért is fontos, mert amikor megvették ezt a területet, az egy birkalegelő volt, és a krisnások ültették a több ezer fát), önellátás (napelem, kútból húzott víz, tehenészet és kertészet), a színek szeretete, a víz tisztelete, és a televízió, telefon hiánya. Itt családok élik mindennapjaikat, gyerekek járnak a helyi óvodába és iskolába. Olyan közösség, mely tagjainak egy célja van: a vallás gyakorlása és a szeretet.

Maga a templom színpompás, részletgazdag képekkel van tele.

Somogyvámoson nagyon sokféle ember él. Itt kénytelen vagyok mégis egy hivatalos összegzést idézni:

"A 2011-es népszámlálás során a lakosok 92,4%-a magyarnak, 15,8% cigánynak, 1,8% németnek, 0,3% románnak, 0,3% szerbnek, 0,3% ukránnak mondta magát (6,6% nem nyilatkozott; a kettős identitások miatt a végösszeg nagyobb lehet 100%-nál). A vallási megoszlás a következő volt: római katolikus 49,1%, református 1,7%, evangélikus 7,6%, egyéb (elsősorban Krisna hívő) 22,7%, felekezet nélküli 10,7% (8,2% nem nyilatkozott)."

Ami azt jelenti, hogy képesek vagyunk békességben egymás mellett élni úgy is, hogy bizonyos dolgokról másképp vélekedünk, és el tudjuk fogadni azt is, hogy  utunk máshol kezdődött, és  talán máshol is ér  majd véget...

Szép nap volt, lélek pihentető.

Ahogy fogom a kezemben a mobilomat, egy  név után kutakodok, és közben átpörgetek neveken, melyeket már hiába hívnék...

Nem szoktam fotókat hozzárendelni a hívott számokhoz, így az emlékeimből sejlenek fel arcok,helyszínek, érzések.

Leával történt utolsó beszélgetésemet az facebook messengere őrzi:"Vajon mi lesz az év végi összegzésedben?" -kérdeztem. "Egy kifejezés... Tabularaza." -válaszolta ő. Hihetetlen nő volt: erős, okos, ügyes üzletasszony. Harsány nevetése, szatírikus humora sok mindenen átsegítette. Nem volt hibátlan persze, ahogy egyikünk sem az. Hiresen szétszórt és rendetlen volt, de ezt magáról is pontosan tudta.Úgy tűnt, az élete rendben folyik: jó házasság, sikerek a munkában, nagy baráti társaság - minden adott volt ahhoz, hogy jól legyen. Ám valahol, valami elcsúszott...A házasságból válóper lett: hosszú, kíméletlen csatákkal. Ám a végét nem élte meg: szervezetét felőrölte a csalódottság, és egy közös ismerősünktől kaptam utolsó levélváltásunk után a hírt: "Lea meghalt." Mint utóbb kiderült: egyedül, otthon érte a vég, távol mindenkitől. A több éve tervezgetett  kávézós beszélgetésünk ezen a világon már nem valósul meg....

Ernő nem csak az osztálytársam volt, hanem amolyan haverféle is. Mindig jótanuló volt, majdnem eminens, de mégis volt egy apró hajszál, ami elválasztotta az utáltak közül, és ez azért volt, mert volt öniróniája, és humora. Amikor évekkel később a vonaton találkoztunk, ugyanúgy folytattuk a hülyéskedést, mint általánosban. Elmesélte, hogy kicsit másképp alakult az élete, mint ahogy szerette volna... A házassága tönkrement, és - ami ritkaság - nem az ő hibájából, mert kifejezetten családcentrikus ember volt. Facebook-on figyelemmel kísértem a továbbiakat, minden fotóján bölcsen mosolygott, mígnem felkerült egy kép az oldalára: In Memoriam.... Mint utóbb kiderült: elfáradt a lelke és távozni akart....

Nemvalamikedvesfickó - ez volt a beceneve egy tehetséges író srácnak. Kedveltem, kedvelt - közös témánk volt az írás, és az irodalom. Úgy december felé járt az idő, mikor valahogy feltűnt, hogy régen láttam posztjaim alatt az ő lájkjait. Kiderült, hogy bár csak negyvenes éveiben járt, a szíve megállt pár nappal azután, hogy gyerekekkel fotózták le, akiknek épp irodalmi előadást tartott. Már nem csevegünk tovább Stephen King írói nagyságáról.

Itt a tavasz, és ahogy a fák virágba borultak, úgy tért vissza minden évben Erdélyből egy kedves ismerősünk, a mindig vidám Drego. Ő segített a kertet rendbetenni, lassan 2 évtizede volt családunkban a  tavasz hírnöke. Egyik  nap balesetről olvasok a neten, nem mélyedek bele, elég tragédia ez azoknak, akiket érint, én miért csámcsogjak rajta. De valami motoszkál mégis az agyamban, másnap tüzetesen átolvasom a cikket, és akkor már egy régebbi fotót is látok: Drego mosolyog rajta. Őt ütötte el egy busz, három gyermek maradt utána árván... 

A telefonom lassan olyan, mint egy emlékpark: nagymamám, anyósom számát szintén nem törlöm, noha majd csak "odaát" beszélhetünk újra, de itt vannak exek, volt kollégák, ismerősök elérhetőségei is, akik vagy egy másik országban élnek már, vagy megváltozott a telefonszámuk, vagy úgysem lenne miről beszélgetnünk már...

De amikor a "névjegyekre" rápillantok, egy pillanatra megáll az idő, és mindenki velem van, aki valaha fontos volt....

A bejgli reklámok és a különböző híradások között próbál az ember eligazodni, és azon igyekszik, hogy egyszerre tudjon a szent ünnepre hangolódni, és a politikai nézetei is megtalálják a megfelelő választ arra, ami jelenleg történik.

Mert valami akkor is történik, ha épp nem fagyoskodnak a tüntetők egy rendőröktől hemzsegő utcában, vagy nem a hentesnél tülekednek a sütnivaló pulykáért.

A kormány hívei egy kis, elégedetlen csoportról beszélnek, akik tulajdonképpen unalomból hőzöngenek, mert ha az embereknek TÉNYLEG rossz lenne, akkor sokkal többen lennének az utcákon.

Valóban?

Nem lehet esetleg az, hogy akinek TÉNYLEG problémája van, az azt igyekszik megoldani, és nincs ideje, lelkiereje, lehetősége kivonulni tüntetni?!

Akinek a hozzátartozója kórházban sínylődik, és az utolsó forintokat dugdossa borítékba, az a beteg ágya mellett ül,és nem tüntet. Aki ezen beteget megfeszített munkával ápolja, és hulla fáradtan ér hajnalban haza, az is inkább ledől aludni.

Több gyerekes, elvált anyuka sem fog az utcán ténferegni: nincs kire hagyja a gyerekeket. A nyugdíj korúak egy része otthon betegeskedik, a kismamák még reménykednek valamiben, és féltik születendő babájukat, a bizalmi állásban lévők (rendőrök, ügyészek, bírók, stb.) nem szívesen mutatkoznak ilyen helyen, hiszen az állásukkal játszanak, a depressziósoknak már ez is mindegy, akik állástalanok, azok megoldást keresnek, és nem jó ajánlólevél egy tüntetésen készült fotóval indulni meghallgatásra, akiknek pedig az otthonukat viszik el hiteltartozás miatt, az lakhatásért kuncsorog az ismerősöknél. És nem tüntet az a sok százezer ember sem, aki trolit vezet, pékségben izzad, irodában görnyed, mert fáradt és kedvetlen.

Nem vagyok ott a tüntetésen én sem, és ennek számos, nyomós oka van, amelyből egyik sem az, hogy azért, mert szerintem minden törvényes, rendezett, és emberközpontú.

Távolmaradásomat többek között az is indokolja, hogy  egyszerűen nem tudom alkalmazni azokat az eszközöket (manipuláció, ordítás, skandálás, dulakodás), amelyek szükségesek az eredményes tüntetéshez. Az eredményes tüntetés pedig az, melytől valami jó irányba változik.

Elszomorodva olvasom az elmúlt napok kommentjeit: a legnagyobb vitákat az váltja ki, hogy kinek az esése volt műesés, milyen jogkövetkezményekkel  jár, ha hozzáérnek egy képviselőhöz, és a lényeg kezd elsikkadni.

Nézem a környezetemet, és tagadhatatlan, hogy épülnek új utak, modern irodaházak, gyors az internetünk, a facebook-on viszonylag szabadon nyilatkozhatunk politikai nézeteinkről, roskadásig vannak tele az élelmiszerüzletek finomabbnál finomabb ételekkel, vehetünk ruhákat, autót, ékszereket - már,ha telik rá. És ott van a másik oldal is, melyben nélkülözés, rossz döntések, törvénytelenség, herdálás, uszítás,  embertelenség, lelketlenség lakozik, melyek miatt mind az egymás iránti, mind a vezetés irányába történő bizalom omlik porrá.

Az igazi problémát az emberek hangulatában, és egymással kapcsolatos érzelmeikben látom. Emlékszünk, milyen volt, amikor szerelmesek voltunk? Amikor a másik tüsszentését is tökéletesnek láttuk, és miénk volt a világ, minden ágon daloló madarakat vizionáltunk, és keblünkre öleltünk bárkit? A boldog ember ilyen.

És milyen most a magyar társadalom? Gyűlölködő, depressziós, cinikus, és feláldoz barátságot, családi kötelékeket csak azért, hogy az igazát az arcodba hörögje. És pont ez a heves meggyőzési stílus, mellyel szinte meg akarjuk egymást semmisíteni, eltiporni, ez bizonyítja azt, hogy mennyire boldogtalanok vagyunk.

Egy boldog, elégedett ember nem vitatkozik, hanem hátba veregeti a másikat, és annyit mond: "Oké, barátom, ha te így látod,én nem bánom."

El fog jutni a társadalom egy pontig, amikor már önmagának sem tud hazudni, akár egy feleség, vagy férj, amikor kénytelen szembenézni azzal, hogy házassága nem sikerült, és az utóbbi évek hazugságra épültek.

És akkor már nem lehet szépíteni a valóságot, mert a saját bőrünkön tapasztaljuk, hogy ez az ember nem AZ az ember, akinek valaha örök hűséget esküdtünk. És ott nincs más megoldás, csak a válás...

Lesznek persze olyanok is, akik a Stockholm-szindróma miatt sosem jutnak el a válás gondolatáig, ezt tudomásul kell venni.

De szeretném megélni azt a pillanatot, amikor az első ember, akinek eddig más volt a véleménye, egyszerre felismeri, hogy a körülmények megváltoztak, akit ő szeretett, már nem megbízható, és rájön, hogy én, vagy egy másik ember nem azért mondjuk, amit mondunk, mert Soros-bérencek vagyunk, vagy celeb-tüntetők, esetleg balliberálisok, hanem mert szeretnénk, hogy ő is derűs, elégedett ember legyen egy olyan országban, melyben van jövő, jelen és tiszteletben tartott múlt is.

Nem ÉN, és nem MI vagyunk az ellenség....

S hogy miért kérek rohamrendőrt Karácsonyra? Láttam egy fotót, a Kossuth téri karácsonyfa előtt készült, egy fess rohamrendőrt ábrázolt, ahogy Darth Vader-ként a messzeségbe tekint.

És az, amivel már békésen játszhatunk a Karácsonyfa alatt, az már játékká szelídült, nem bánthat, és kedves figura...

Kedves Másképp Gondolkodó Olvasó!

Lehet, hogy Te nem szereted a hamburgert, mert vega vagy, de én igen. Lehet, hogy te imádod a motorokat, és mindenhová azzal mész, de én a négy kerékre esküszöm.

Te macskát tartasz, én kutyát. Te öltönyt veszel fel, én farmert. Más zenét hallgatunk, mást rendelünk az étteremben, más színű a szobánk fala, és más filmen alszunk el.

Alighanem mások vagyunk. Egyikünk sem jobb, vagy rosszabb, csak: MÁS.

És ott a politika, amiben szintén nem biztos, hogy egyetértünk. Szerintem most diktatúra körvonalazódik, szerinted a szabadság ölel a keblére. Te a migránsoktól félsz, én a jelenlegi kormány dühödt ötleteitől. Szerinted jó irányba megyünk, szerintem nagyon nem.

Ezzel nincs is baj, hiszen nem kell, hogy egyetértsünk, elég, ha egymás mellett békességben tudunk élni, ki-ki a maga lehetőségeihez, elképzeléseihez mérten.

Az a baj, hogy egyikünktől szép lassan elveszik mindazt, amiben hisz, amit jónak tart, amit szeret. Én már nem tudom azt az újságot olvasni, amit szeretek, mert megszüntették. Nem annak az útját követem, akire szavaztam, mert nem ő nyert. Nem kereshetek annyi pénzt, amennyit tudásom, munkám alapján érdemelnék, mert nem vagyok jóban olyanokkal, akik közel vannak a tűzhöz. Nem gyógyulhatok kórházban úgy, mint egy átlag osztrák, ha beteg, mert nálunk nem olyan az egészségügy, és még sorolhatnám, mi mindent nem csinálhatok úgy, ahogy - szerintem - lehetne.

Az Index.hu nekem fontos. Reggel megnézem a híreit, olyan cikkeket látok, ami a saját gondolataimat (is) tükrözi, olyan dolgokról olvasok, amik érdekelnek, és itt vezetem a blogomat is.

Nem azt mondom, hogy az Index.hu jó,  hanem hogy NEKEM FONTOS. Úgy, mint Neked az M1, a sör, a kedvenc focimeccsed, a megunhatatlan ruhád, amiben csinosnak érzed magad, vagy bármi, ami örömöt okoz.

Ha azt elveszik tőled, egy kicsit kevesebb lesz az örömforrásod. És minél többet vesznek el az örömeidből, annál keserűbben ébredsz reggelente.

Kedves Másképp Gondolkodó Olvasó!

Nem arról akarlak meggyőzni, hogy szeresd azt, amit én. Arról sem, hogy az a jó, ahogyan én gondolkodom. Csupán arra szeretnék rávilágítani, hogyha neked vegán létedre holnaptól húst kell enned, mert elveszik az összes zöldséget, ha meccs közvetítés helyett csak szappanoperákat nézhetsz, ha kedvenc bőrkabátod helyett horgolt pulcsiban kell járnod, akkor Te is azt fogod érezni, hogy bár a kötelezettségeid (adófizetés, tisztességes munka, jogszerű viselkedés) nem változtak, a lehetőségeid, örömeid, jogaid sajnos nagymértékű csorbát szenvednek.

"Mindent a népért, mindent a néppel együtt, semmit a népről a nép feje felett. Ez a demokrácia."  Ez az idézet Kossuth Lajostól való, és boldogan idézgeti mind a kormánypárt, mind az ellenzék.

Hát csendben megjegyezném, hogy én is a nép egyik gyermeke vagyok, de egyre inkább úgy érzem, hogy sem nem értem, sem nem velem nem történnek a dolgok, csak a fejem felett....És mintha nem lennék teljesen egyedül ezzel az érzéssel...

És az, aki csak azért szüntet meg önkényesen hírportálokat, újságokat, törvényeket, munkahelyeket, lehetőségeket, cafeteriat, szerződéseket, kulturális örökségeket, fákat, tereket, és még ezernyi dolgot, mert MEGTEHETI, annak én sosem leszek sem tisztelője, sem követője....

2018. június 16-án ismét megrendezésre került a MÁV Nosztalgia jóvoltából a Levendula Expressz elnevezésű kirándulás. Mint eddig is, az egyik vonzerő a NOHAB volt, melynek létezéséről - férjem révén - csak az utóbbi években szereztem tudomást, de azóta én is megszerettem a "vidáman mosolygó" mozdonyt.

A Nyugati Pályaudvarról indultunk kora reggel, az ABAK vagon párnás osztályán lévő egyik fülke volt a miénk. A zöld, bársonyborítású ülések kicsit tompították a zötykölődést, mivel a szerelvény nem túlságosan szerette, ha 80 km/órát picit is átléptük.

A vonat aztán megállt Kelenföldön, Székesfehérváron, és még néhány állomáson attól függően, hogy felszálltak még utasok, vagy épp el kellett engednünk egy menetrend szerint közlekedő gyorsvonatot. Az ácsorgás perceiben információkhoz, a fakultatív programokhoz járó karszalaghoz, pogácsához és némi üdvözlő italhoz jutott hozzá az utazóközönség, mely most is igen vegyes összetételű volt: nagymamák, fiatalok, egyedülállók és házaspárok zsúfolódtak össze békés egyetértésben a szűkös fülkékben.

Balatonfüredre érkezvén aztán a levendulát szedő társaságot különleges busz szállította Tihanyba, míg néhányan Füreden maradtunk körbenézni, így ezért a levendulás programokról nem igen tudok beszámolni.

A Nohab közben megkerülte a szerelvényünket, így pár fotót készítettem róla, mikor már a pályaudvar kissé elcsendesedett. (A pályaudvart illetően meg kell jegyezzem, hogy ilyen tiszta mosdót ritkán látni vasútállomáson.)

Balatonfüred sosem volt a kedvenc városom, hogy őszinte legyek. Igen, vannak ilyen különc emberek, (mint például azok, akik nem szeretik a csokoládét), úgyhogy tudom, ilyet még leírni is bűnnek számít, de hát őszinteség is van a világon. Balatonfüredről nekem mindig az jutott  az eszembe, hogy olyan gazdag (és sznob) sosem leszek, hogy ott bármit meg tudjak vásárolni, viszont a Szívszanatóriumba meg nem szeretnék kerülni, így nem éreztem soha úgy, hogy ez a város az "enyém" lenne.

Most viszont egy városnéző vonattal tettünk egy 30 perces körutat, és megismertem Füred kevésbé felkapott részét is, amely tiszta, rendezett volt, tele szép templommal, régi villákkal, ápolt kertekkel, így jobb szívvel néztem rá, mint addig.

A Tagore sétányon kicsit megpihentünk, néztük a kacsákat, a Balatont, és hatalmas platánfákat, melyek annyi évtized óta figyelik a sétálókat.

Estebédünk és egy fagylalt után visszasétáltunk a vonatállomásra, ahol bőven jutott idő a különböző kocsikat fotózni. A fapados osztály a XX. század elején készült, van benne fülkés, és termes kialakítású, míg a Retro Pullman osztályt az 1940-e években alakították ki, a kor luxusának megfelelően. Ezen kívül sajátos hangulatú "sörkocsi" is tartozott a "menethez".

Picit eleredt az eső, és már csak annyi idő maradt, hogy lefotózzam a két különböző vonatgenerációt:

A vonat 18 órakor elindult, és a lassan elbúcsúztunk a Balatontól, a fényektől, és ettől a nagyon szép kirándulástól.

(Taliándörögd és Öcs között)

Mindenki máshol, máshogyan találja meg azt a pár pillanatnyi, jó esetben pár órányi nyugalmat, amelyre szüksége van.

Ami engem illet, az utóbbi időben a természetben, vagy lenyűgöző épületek fotózása közben érzem azt, hogy jó ott lennem, ahol épp vagyok, mert minden békés és nyugodt. Szerencsémre sok hétvégén kelünk útra, és járjuk az ország kevésbé ismert tájait, lehetőleg olyankor, amikor nincs túl nagy nyüzsgés.

E  fotó-összeállítással szeretném megosztani ezen pillanatokat, hátha másnak is kedve lesz ezekre a helyekre ellátogatni.

A Zalaszántói Béke Sztúpa minden vallási és ideológiai beállítottságtól függetlenül méltóságteljes, magával ragadó hely. Néhányan sétáltunk csak ott, de az ember akaratlanul is suttogva szólal meg, nem siet, és eltűnődik azon, hogy a békének, szeretetnek, toleranciának hányféle emléket állítottak azok, akik ebben hittek, hisznek.

A Taliándörögdi, XIV. századi Szent András templom-romhoz épp alkonyatkor érkeztünk. A frissen kaszált széna és virágzó bodza illata,  a falak között lármázó galambok lármája nem változott az elmúlt századokban, csak épp akkor elődeink nézték elgondolkodva a felhőket...

Gabona hullámzik, nem tudom, miféle, de jól esik megsimogatni a kalászokat.

Nem oly régen Öskün jártunk, akkor még hűvös, februári szél fújt, nem is volt arra senki...

Egy másik alkalommal Kemencére kirándultunk: a kisvasúttal mentünk egy kört. Az utolsó "állomáson" volt idő fotózni kicsit a kristálytiszta patakot.

Nyugalom vár a Kiskunsági Nemzeti Parkban is. Kevesen ismerik úgy, mint én, hiszen gyermekkorom egy részét ott töltöttem, nyaralás címén. Akkoriban félelemmel töltött el a csend, melyet csak a nyárfák susogása, az ősborókás közül kibukkanó rókák halk lépése, és a riadt fácánok rikoltása tört meg. Most fotózni mentünk oda, s bár sok minden megváltozott azóta, a Magyarországon egyedülálló homokdombokat azért megtaláltam.

Egy vár látványa is elgondolkodtatja az embert, hiszen ahol most épp lángost sütnek, vagy játék kardokat árulnak, ott a mélyben talán honfitársaink nyugszanak nem tudván arról, hogy életüket egy turistalátványosságért adták.(Kinizsi-vár)

Pár hete a Kereki-várnál jártunk. Férjemet a romok nyűgözték le, engem inkább a fák harsogó zöld színe, és egy fa, mely mintha a Micimackó mese illusztrációja lett volna: szinte kerestem az ágán a Baglyot, alatta pedig Tigrist.

Tavaly jártunk a Szajki-tavaknál, ott sem volt épp szezon, a víz tükörsima volt, és az a csend....

Nyugodt pillanat lehet egy családi körben elköltött ebéd, ahol az ember elréved az árnyékok furcsa játékán a napernyőn.

S végezetül pedig a kedvenc templomom, mely oly sokat jelent számomra, mert akkor és ott kezdődött el "valami", amely azóta is meghatározza az életemet.

Nyugodt napot kívánok mindenkinek!

Kell egy bűnbak mindig, ha valami nem jól sikerül. Most bőven van miből/kiből válogatni, mármint akiket okolni lehet:

- Az ellenzék, amelyik túl puhány volt.

- A pártok, melyek nem voltak képes összefogni.

- A szavazók, akiknek jó része nem elég felvilágosult az összefüggéseket illetően. (Ezt jópáran sokkal szalonképtelenebbül és rövidebb jelzővel határozták meg.)

- A kormány, amely nem volt tisztességes a választásokkor.

- A pártvezetők, akik önös érdekeiket nézték a CÉL helyett.

...és így tovább, egészen a legvadabb összeesküvés-elméletig.

Nekem is van egy elképzelésem, mely - véleményem szerint - se nem jobb, se nem rosszabb, mint a többi "bűnbak-vadászati történet".

Szerintem az EU (is) tehet róla, amikor jóhiszeműen annak idején elfogadta csatlakozási szándékunkat. Kb. úgy járt el, mintha egy tízéves gyereket felvettek volna a gimnáziumba. Vannak persze csodagyerekek, akik már tízévesen is okosabbak, mint amilyen én leszek valaha, de a többségünknek az volt a jó, ha életkorunknak megfelelő iskolába járhattunk.

1989-90-ben zajlott le az úgynevezett rendszerváltás, 2003-ban volt az EU csatlakozásról szóló népszavazás, és 2004. május elsején lettünk az EU tagja. 40 évig éltünk egy bizonyos rendszerben, melynek voltak előnyei, hátrányai is. Mindösszesen 14 év után már teljes fordulattal, immár a nyugati világ tagjaként boldogan élveztük az új lehetőségeket, mint amikor a gyermek beszabadul a vidámparkba. Jött a pénz, mi mehettünk külföldre bátran, és nagyon büszkék voltunk saját magunkra, hogy végre beléptünk a felnőttek közé. Márpedig egy 18 éves, noha nagykorú, még messze nem az a felnőtt, akivé 30-35 éves korára növi ki magát, tapasztalatokat szerezve, pofonokba belefutva.

A csatlakozási kritériumok - összegezve - ezek voltak:

• Stabil demokratikus intézményrendszer; az emberi és kisebbségi jogok érvényesülése, védelme.

• Az uniós versenyt kiállni képes működő piacgazdaság.

• A jelentkező államnak képesnek kell lennie a tagságból fakadó kötelezettségek teljesítésére. Ebben benne foglaltatik a jogi, intézményi, politikai háttér megteremtése és a monetáris unió.

Az Unió kinyilvánította, hogy a jelöltek felkészültségét a kritériumok mentén, de szubjektív mércéje szerint vizsgálja.

Hát, ez a szubjektív mérce valahogy - szerintem - nem jól működött.

Mert - akármennyire is szentségtörésnek hangzik - szerintem nem Magyarország lett az EU tagja, hanem Budapest, és néhány nagyobb város. A vidék meg maradt, ahol és ahogyan hagytuk, sok évtizede. Tudom, mert sokat járjuk a vidéket, és nem csak a szépen rendezett, turistaparadicsomnak kialakított településeket, hanem azokat a pici falvakat is, ahol út is alig van, a kocsma még ugyanolyan állapotban, ugyanott áll, ahol 40 éve, és pont úgy szaladgálnak a tyúkok, mint Kádár idejében.

Mivel csak egy "ecceri" ember vagyok, ezért bocsánat a pontatlanságért, de ezt találtam a neten, 2016-os adatokkal, már ami a települések számát illeti:

Főváros: 1 
Megyei jogú város: 23 
Város : 322 
Nagyközség: 121 
Község: 2688 

Ha tehát a községek és nagyközségeket nézzük, elég magas a szám, és valószínű, hogy az ott élőknek sem a tájékoztatás (internet, tévécsatornák sokasága), sem az iskolázottság mértéke, valamint az életkora, az anyagi lehetőségei nem olyanok, mint pl. egy budai kerületben élő családnak. 

Az EU-ba (gimnáziumba) bejutott egy olyan osztály, ahol a gyerekek egy része zseni, nagyobbik része még az olvasással is küzd, egy része pedig átlagos teljesítményt nyújt. Az elvárás, és a jogok viszont mindenkit megilletnek, egyformán, noha felzárkóztatás nincs.

És itt ugyanaz történt, mint bármelyik más osztályban: az erősebbek elkezdik terrorizálni a gyengébbeket, a nagyobbak manipulálják a kicsiket, és megfélemlítik őket azzal, hogy amennyiben nem teszik azt, amit mondanak: jönnek a Predatorok és  lesz "nyekk..."

A napokban több ezer uniós pályázati nyertest hirdetett ki a kormány, így a 2014-2020-as ciklus forrásainak 93%-át már elosztotta, a felét pedig már ki is fizette, Brüsszelből viszont eddig még az ötödét sem kapta meg - írja a Világgazdaság. 

Ha lefordítod ezt saját életedre:  Svájcban élő bácsikád jelzi, hogy kapsz majd tőle 10.000.000,-Ft-ot, de nyárig csak 2.000.000,-Ft-ot utal át, de te már leelőlegeztél egy jacht-ot, egy kocsit, egy bundát hatalmas összegért, így mire megérkezne a teljes pénz, már alig marad valami arra, hogy vegyél a gyerekednek egy cipőt, és befizesd az ebédjét.

Egy "felelős" szülő herdálja így a pénzt, vagy egy gyerek, aki egy óra alatt  játékteremre költi azt az uzsonna pénzt, amit anyukája adott, hogy 3 hónapig legyen zsemlére pénze a suliban?!

Az "ellenzéki gyerekekről" is ejtenék pár szót: erről az osztálykirándulások jutnak eszembe, amikor az első balhé arról szólt, hogy ki üljön a sofőr mellett, aztán, hogy ki dobálja meg a másikat szendviccsel, ki esik a legnagyobbat, és egyáltalán: ki tud a legidegesítőbb lenni. Hogy mi volt az értelme? Azóta sem tudom, mindenesetre sikerült mindig egy elég  káoszos hangulatot teremteni.

Az EU-hoz való csatlakozást megelőzően a vidéket kellett volna felzárkóztatni minden tekintetben, hogy egységesebb képet mutasson hazánk.

De ha már így esett a dolog, akkor stadionok, Várkert, Múzeumi negyed helyett a vidéki élet XXI. századivá tételéhez is fel lehetett volna használni azt a sok pénzt. De az "erősgyerekek" inkább kisvasutat építettek belőle....

Azt mondják, van olyan eset, hogy egy nevelési célzatú, hatalmas pofon olykor jót tesz...

Végülis....

Tudom, hatásvadász cím. Meg nem is kért fel engem az az ismeretlen, remélhetőleg boldog gyermekkort magáénak tudható kisfiú, hogy írjak helyette.

De engem zavar....

Hogy mi? Elmondom....

Húsvét hétfőn - ahogy oly sok más hétvégén is - az országot jártuk. Nem, nem a wellness hoteleket, nem is az autópályákat, hanem eldugott falvakat, rom-templomokat, szép tájakat kerestünk fel és fotóztunk le. (Szeretem Magyarországot végtelenül, bár vágyom én is a tengerre, ahová annak előtte, mielőtt "Magyarország jobban teljesített volna" sokszor eljutottam. 8 éve nem jártam az Adrián, milyen fura egybeesés....)

De nem erről akartam beszélni, hanem arról a kis tolnai faluról, ahol  észrevettem egy tízéves forma kisfiút, ahogy egyedül, a saját kertjükben horgászik.

Az épületek fala a vízben, először azt hittem, valahogy a Sió csatorna keveredett közelebb a házakhoz. Az országúton csend volt, és a kisfiút sem zavarta, ahogy megálltunk mellette fotózni. Ő képzeletbeli halakkal vívott éppen csatát, és örült, hogy nem a dohos, vizes falak között kell bent lennie a lakásban.

2018. húsvétja.... egy egyszerű falu, temérdek belvízzel. Nem rémlik, hogy hallottam volna erről a hírekben, nem olvastam azt sem, hogy kormányunk milyen megoldást képzelt el erre.

2018-ban kizárt, hogy egy osztrák kisfiú ezt átélje, hacsak nincs valahol gátszakadás, vagy természeti katasztrófa, de akkor ott a tévé, és a segítők, valamint a kormány emberei azon dolgoznak, hogy miképp tudják a kisfiút és családját száraz helyre vinni, a gátat megerősíteni, és a nedves falakat kiszárítani. Ott nem mondja senki, hogy az ország jobban teljesít, mert ott ezt mondani sem kell: mindenki látja, tudja.

Tudjátok mi a különbség egy osztrák "falu", meg egy osztrák város között? Az, hogy kisebb... De mindaz megtalálható ott is, ami a városokban: csatornázás, villany, remek iskola, orvosi ellátás, vásárlási lehetőség, kultúra, stb.

A mi falvaink nagyjából úgy néznek ki, mint gyermekkoromban, ami nem most volt, míg a városaink valóban szépülnek, és egyre távolodnak minden tekintetben a vidéktől.

Ez a kisfiú, és a családja nem tudja, hogy lehetne másképp is. Hogy nem feltétlen kellene minden tavasszal gumicsizmában közlekedni a házban, és hogy léteznek országok, ahol ugyanennyi eső esik, van is ebből sok nehézség, de valahogy utólag, vagy közben megoldják a dolgokat.

Ha ránézel erre a képre, tényleg úgy gondolod, hogy minden rendben van, és jó az irány, ahová haladunk?! Lefotóztam ma járhatatlan utakat, egykor gyönyörű, mára omladozó templomokat és kápolnát, félig kihalt falvakat, és leelőztünk nem egy bánatos ló vontatta szekeret.

Fekete, bojtos farkú mókus ugrált keresztül egy úton, és pimasz fácán került majdnem a kerekeink alá. Van élet ugyanis Budapesten kívül is....

Nem maradtam a kisfiúval, hiszen a falusiak gondolom meglincseltek volna, hogy mit akarok egy helyi gyerektől, hiszen a  jószándék nem mindig érthető és világos mások számára.

Nem tudok mással segíteni, minthogy megírom ezt a bejegyzést, és elmegyek szavazni. Azt ugyan nem tudom, hogy egy másik kormány fog-e kezdeni valamit ezzel a házzal és ezzel a gyerekkel, de azt látom, és tudom, hogy a JELENLEGI csak önmagával van elfoglalva. Egy stadion árából nagyjából 10 falunak lehetne megoldani a problémáit, úgy vélem....

Itthon kikerestem a google-n, hogy miképp is néz ki ez a ház, amikor nincs belvíz. Mert nem akartam úgy megírni a cikket, hogy esetleg ott egy tó van, amit nem vettem észre.

Íme a kép:

Szóval én csak azt szeretném, ha a kisfiú helyett is tennénk egy x-et.... Ő még nem szavazhat ugyanis...

Köszönöm.

És a végére egy idézet, amelyet azoknak küldök, akinek nem áll szándékában elmenni a szavazásra:

"A valóság az, ami nem hajlandó megszűnni attól, hogy nem hiszel benne." (Philip K. Dick)