A Kopaszi-gát régi, kedvenc helyem, helyünk. Mondhatni, végig kísérte az elmúlt 5 évet, tanúja volt számtalan beszélgetésnek, gondolatok születésének, reményeknek, és szakításnak, majd újra kezdésnek. Sétáltunk ott simogató nyár éjszakán, hideg, szeles novemberben, hétvégén, és hétköznap....
Ma jöttem rá, hogy mi az egyik sajátossága eme keskeny, füvesített földnyelvnek. Az, hogy az emberi kapcsolatok minden szintjét fel lehet fedezni az ott sétáló, vagy épp padon beszélgetők között.
Sok pár az első randi színhelyéül választja eme romantikus helyet. Az ő padjuk egy külön világ! A férfi teljes testével fordul a nő felé, úgy mesél az elmúlt hónapokról, a nő kicsit feszélyezetten, tisztes távolban ül, szolíd dekoltázsán játszik a napfény, és lélekben már tervezget, elmélkedik, hogy vajon milyen lesz a következő pár óra...
Ott sétálnak a sokadik randisok, a szerelmesek. Önfeledten csókolóznak a lámpaoszlop tövében, vagy a füvön heverve: még ott tartanak, amikor teljesen mindegy, hol vannak, csak együtt legyenek. Minden mozdulatuk a másikról szól, körüllengi őket a "bármi lehetséges, miénk a világ" érzete, és nincs olyan telefonhívás, probléma, negatív gondolat, ami beférkőzhetne közéjük. Vigyorognak, mosolyognak, ragyognak, minden különösebb ok nélkül.
Itt nézelődnek azok is, akik a szeretői kapcsolatot választották. Fogják egymás kezét, mindketten büszkén menetelnek "ÉN kellek neki!" - arckifejezéssel, és a legmenőbb ruhában, és itt már játszmák is vannak, nem csak érzelem. Egy rebbenő tekintetet mindent elárul: azt reméli a szépen sminkelt, magassarkúban tipegő nő, hogy nem fog ismerőssel találkozni.
A gyerekzsivaj megszokott a sétányon, főképp hétvégén, napközben. A szülők megnyúlt nyakkal próbálják figyelemmel kísérni az eszeveszetten bicajozó apróságokat, és pillanatokként felharsan egy név, és egy instrukció: " ÁÁÁÁron....!! Máááááááálna!!! Lassabban! Állj meg!!! Vigyázz, ott egy pad!!!".A terhes kismamák óvatos mosollyal nézik ezen szülőket, és azon tűnődnek, hogy vajon az ő csemetéjük szófogadóbb lesz-e.
És persze kedvenc helye ez a házaspároknak is. Ők általában mosoly nélkül, fürkésző tekintettel, rezignáltan sétálnak, különösebb mondanivaló nélkül. Gondolataikat leköti a táj szépsége, meg az otthon hagyott problémák: e két véglet között cikáznak a ki nem mondott szavak. Az egyik telefonál, a másik fegyelmezetten ülve várja, hogy véget érjen a beszélgetés: nincs vita, szemrehányás, egyszerűen tudomásul veszik, hogy nem tudják (akarják?!) kizárni a világot, még egy órára sem.
Néha üzleti csevegésbe is bele lehet botlani: sosem értettem, hogy miképp tud valaki pénzről és befektetésekről beszélni egy napsütötte padon, fagyival a kezében.
Konszolidált barátnők sétálnak elmerülve az emlékekbe, természetesen térd alá érő szoknyában, kis kosztümkabátban. Elegánsak, kedvesek, és látszik: sok telefon és szervezés előzte meg ezt a pár órát, amely talán egy habos kávéval fog véget érni, kora este.
Tizenéves csajok vonulnak hármasával, hangosan vihogva a semmin, rongyos farmeben, spagettipántos felsőben, lapos pillantásokkal, mert hát sosem lehet tudni, nem itt sündörög-e valahol a nagy Ő....
Szemből közeleg a sportoló, pontosabban A SPORTOLÓ! Vagy teljes futó-szerelésben fut, kerülgetve az 1 m2-re jutó 5 embert, vagy pedig biciklivel teker elszántan, és leginkább egyhelyben a sok ember miatt. Az ő arcukon az átszellemültség és az akarat látszik: ha ötezer török jönne szembe kivont szablyákkal, akkor is lefutnák/tekernék az aznapra kiszabott mennyiséget.
Vannak igen idősek is, akár egyedül, akár párban. Ők sem sokat beszélgetnek, testben ott, lélekben valahol nagyon-nagyon messze járnak, talán egy hasonló helyen, hasonló napsütötte délután, valahol a múltban.
Ezen a közel 800 m-en mindannyian ott vagyunk, életünk minden megélt, és megélésre váró korszakából. S bármikor megyünk, a Duna, és a fák türelmesen várnak. Az ő életükben a miénk, minden egyes változásával csupán egy pillanat....
(Fotó:Dya)
