Sokan azt hiszik, hogy az állásinterjú az álláskeresés legnehezebb része, holott szerintem nem. Az első beszélgetés maximum 30 percet tart, az ember magabiztos, a munkáról keveset tud, a hangulat barátságos, és még bármi is lehet a dologból. Ha sikerül, akkor hajrá! Ha nem, akkor az ember máris újra a hirdetéseket bújja...

Ám, ha megszólal másnap a telefon, és az ember kap egy "igen"-t, akkor a felelősség súlyos palástként ereszkedik vállunkra.

Elkezdeni egy új munkát olyan, mint összeköltözni valakivel az első randi után. Az ember semmit nem ért, senkit nem ismer, csak azt tudja, hogy az egészet jól kellene csinálnia valahogy. De hogy?!

A héten én is elkezdtem egy új életet, legalábbis munka terén. A kezdeti "ide nekem az oroszlánt is" érzés az első nap délelőttjén kezdett átmenni az "én a cicáktól is félek" hangulatba...

Ami az interjún elmondva világos, egyszerű és követhető volt, az a valóságban egy Einstein-i feladvánnyal is felért. Kezdjük ott, hogy fogalmam sem volt, hol vagyok. Az épület nem kicsi, és nem is egy részből áll. Több emelet, épületrész található egy hatalmas, zegzugos területen. Amikor a kötelező orvosi vizsgálatra levittek egy alagsoron keresztül, több, mint fél óráig nem a vizsgálattól rettegtem, hanem attól, miképp találok vissza...

Aztán, ahogy teltek a napok, sok kedves kolléga vállalta az "idegenvezetést", és csütörtökre már világos volt, hogy melyik lépcső, emelet, ajtó hova vezet.

Az arcmemóriám finoman szólva sem tökéletes, a névmemóriámmal versenyeznek, hogy melyik gyatrább. Így az első nap első órájától kezdve köszönök mindenkinek óvatosan mosolyogva, mert sosem lehet tudni, hogy kolléga az illető, vagy sem....

A helyiség, amit mostantól magaménak mondhatok, az első pár napban semmilyen személyes jelleget nem öltött. Nem volt tollam, helyem, székem, és úgy éreztem magam, mint egy kakukk, más fészkében...

A percek, órák gyorsan telkek, a munkának mennie kellett, én pedig csak ültem, értetlenkedtem, és aggódtam, hogy mikor fogom én ezt olyan profin csinálni, ahogy a kolléganő????

Sem a helyzet, sem a munkafolyamatok nem voltak ismerősek, sosem foglalkoztam ilyesmivel. Ha valaki azt mondja fél éve, hogy úgy le tudok fagyni, hogy egy sor bekeretezése is ismeretlen információként hat rám, akkor azt elküldöm melegebb éghajlatra. Pedig.....de!

S közben özönlenek az információk, emberek, problémák, és mindenféle űrlapokat kell(-ene) kitölteni, mindennek mindenféle menete, sorrendje van, és a számítógépes program sem akármi, és közben ketyeg az óra: van, aminek 8-ra meg kell lennie, van, aminek 9 óra a határideje, és így tovább....

Az első nap: káosz, és hulla fáradtság.

Második nap: végre volt időm elővenni a füzetet, hogy legalább jegyzeteljem az infókat. Közben tudom, hogy  már csak 10 napom van, és  amit most még át sem látok, nekem kell(-ene) csinálni, lehetőleg hiba nélkül.

Szerda eltelik, csütörtök következik. Már én csinálok pár munkafolyamatot, és a füzetben szaporodnak a jegyzetek. Minden alól van kivétel, és a kivétel sem mindig ugyanaz: mire valamit megjegyzek, kiderül, hogy azt bizonyos helyzetekben teljesen máshogy kell csinálni.

Emberi sorsokról szól minden nap, van, aki sír, van akinek a rezignáltsága nyomasztó. Kint, az udvaron minduntalan nagymamám jut az eszembe. Sok-sok hasonló szempár bámul rám, kicsit már odaátról, fénytelen tekintettel. Lapozgatok egy nagy könyvet, és próbálom kibogarászni  a temérdek szakmai elnevezést: nem is gondoltam volna, hogy meghalni ennyiféle dologtól lehet... 

Az emberi arcok masszájából lassan ki tudok választani már arcokat, akik szimpatikusak, kollégákat, akiket tisztelet illet, és olyanokat, akikkel gondolom, ritkábban fogok majd beszélgetni.

Péntek: egy másik hétfő. Amit már tudok, azt sokkal gyorsabban kellene csinálnom, nincs idő a jegyzeteket bogarászni, és délben már majd lefordulok a székről: reggelire nem volt idő, arra sem, hogy igyak. Akkor van egy pár percnyi szünet, kimegyek a madárcsicsergésbe.... Egy mókás, kedves alak megnevettet, megcsodálom a nyíló virágokat, aztán irány vissza...

Tényleg nincs idő lassan tanulni, de gyorsabban meg nem megy... Tudom (remélem), eljön majd az a nap, amikor valami kattan az ember agyában, és egyszerre értelmet nyer minden munkafolyamat, és az ember látja a kezdetet-véget, okot és okozatot, és nem csak agyatlan papagájként teszi a dolgát.

Valaki egyszer azt mondta: nem szeret új munkahelyre menni, mert nem bírja elviselni, hogy pár hónapig tök hülyének érzi magát. Nos, igen..... ez az időszak nem feltétlen alkalmas arra, hogy az ember büszke legyen önmagára.

A munka végeztével maximum az ad okot elégedettségre, hogy ma sem adtad fel, ma sem fakadtál sírva, és ma is tanultál valami újat.

Valami fura egyvelege ez annak, hogy egyrészt muszáj, másrészt akarom is. Ilyenkor, egy új munkában minden perc, óra egy új küzdelem, egy új lehetőség, egy új nekirugaszkodás.

Ezt csak az érti úgyis, aki maga is átéli, átélte...

Most még a két életemet, a privátot és a munkait nem tudtam egy 24 órába összesimítani. Amikor hazaindulok, az autóm olyan, mint egy másik világ.... Mintha minden nap egy századot ugranék át, és egy másik országban volnék.

Arra a kérdésre, hogy tetszik-e, nem igazán tudok mit mondani. Ez nem jó szó. Ez a munka nem arról szó, hogy tessék... Ez arról szól, hogy meg kell csinálni, és jól kell csinálni, mert szükség van rá.

Még öt nap....és helyt kell állnom. Nem hozhatok szégyent sem arra, aki betanít, sem magamra. De legalább itt a hétvége, amikor feltöltődhetek, energiát és támogatást kapok.... így minden sokkal könnyebb...

(Fotó: Dya)