Nem sajnálom a kicsi, vietnámi betegektől a kórházat. Már csak azért sem, mert nem volt alternatíva, azaz szó nem volt arról, hogy VAGY Magyarországon, VAGY Vietnámban építik meg az Onkológiai Centrumot, tehát ha ott nem építenék meg, az nem jelenti azt, hogy akkor itt épülne.
Nem haragszom azokra sem, akik még mindig elhiszik, hogy a dolgok jól vannak úgy, ahogy vannak. Hiszen van Magyarországon egy igen széles réteg, aki még emlékszik arra, amikor volt háború, amikor államosítottak, jöttek az oroszok, volt felvonulás, pártkönyv, miegymás, és hétfőn nem volt adás a tévében.
Ehhez képest most tényleg minden jobb: nyáron is lehet banánt venni, legalább 10 csatornán nézhetjük színesben a szappanoperákat, nem dörög puska, szabadon mehetsz bárhová, csak a pénztárcád szab neki határt, és minden családban van legalább egy autó, és egy telefon.
Nem haragszom azon jómódú, Budán lakó, éhezést, szegénységet csak karitatív megmozdulásokon keresztül ismerő emberekre sem, akik pont úgy vannak a magyar nehéz sorsúakkal, mint én az esőerdők pusztulásának problémájával: tudok róla, sajnálom is, de ettől még nyugodtan alszom, szégyen ide, szégyen oda.
Nem haragszom azokra a fiatalokra sem, akik inkább elmennek innen, és máshol próbálnak boldogulni: a könyörtelen ifjúságuk azt mondatja velük: mi, középkorúak miért nem megyünk szintén el valahová, és kezdünk új életet?!
A rák meg egy olyan betegség, amiben úgyis mindenki meghal. (?) Vietnámban meg sokkal rosszabb, és ha az ember Isaurát megsajnálta, még inkább szívtelen az, akinek a szép, ferde szemekben megbújó könnyek nem hatják meg a lelkét.
Ezek vagyunk MI!
Akik nem fogjuk fel, hogy:
- lehet jobb is annál, minthogy éppen nem rossz.
- ami a tévében, rádióban elhangzik, az még nem szentírás, és nem biztos, hogy igaz.
- aki marad, az nem biztos, hogy gyáva, vagy lusta, netán buta, hanem kitart, mert a lelke mélyén szereti a hazáját. Nem, nem a kormányát: a HAZÁJÁT, ami mezőkből, fákból, ligetekből, csendes utcácskákból, kék tavakból, virágokból, emlékekből és a lelkünkből áll.
- mindennek megvan a maga oka és következménye.
- ha elköltjük valakinek/valaminek a pénzét, akkor bizony ennek van ellentételezése is: pl. be kell tartani bizonyos szabályokat, és el kell végezni bizonyos feladatokat.
- ha valami arcpirító ötlettel áll elő a kormányunk, akkor érdemes arra figyelni, hogy ezzel miről kívánja elterelni a figyelmet. Hiszen amíg "rágjuk a csontot", és egymást győzködjük, addig bizony fontos dolgok történnek...
- amilyen virágot szakajtasz, olyat fogsz szagolni, tehát a szavazás nem vicc! A kormány tagjai akkor is meg fognak élni, ha már nem tudnak az EU-tól több pénzt "lenyúlni": Te, meg én viszont éhen halunk, mert megszűnik a munkánk, a kedvenc kis közértünk, kivonulnak a cégek, és nézhetjük egymást szomorúan.
- és végül: a rákból meg lehet gyógyulni, ha van jó egészségügyi ellátás, segítség, orvosok és gyógyszer.
De ez ugye most Magyarországon nem igen van, legalábbis közembernek, elérhető közelségben, elérhető áron.
Én könnyen beszélek, mert nem vagyok érintett ebben a betegségben.
Én nehezen beszélek, mert kórházban dolgozom, és végstádiumú rákbetegeket látok naponta. Bekukkantok a szobákba, és nézem a falfehér, lehunyt szemű betegeket, akik félig valahol kicsit már odaát vannak... Ha szerencsénk van, nem jajgatnak. De néha igen, és akkor a folyosókon, nyitott ablakon bekúsznak a kiáltások, a szenvedés hangjai.
Nem tudom, hogy ezen betegekből hányan lennének újra egészségesek, ha nyugatabbra születnek. Vélhetőleg úgy az 50%-uk.
És azt hiszem, megvan, hogy kire haragszom. Azokra, akik lehetővé teszik vagy a döntéseikkel, vagy a szavazatukkal, hogy évente több tízezren feleslegesen haljanak meg. Anyukák, apukák, férjek, feleségek, nagymamák, nagypapák, gyerekek.
Milyen álszent dolog, hogy az eutanáziát nem engedélyezik, csak épp olyan körülményeket teremtenek, hogy mégis "megölik" ezeket az ártatlan embereket. De legalább fájdalmasan, hadd szenvedjenek....
Hála és tisztelet azon orvosoknak, ápolóknak, akik mindezek tudatában még mindig kitartanak és harcolnak érted, értem, értük.
És persze jó egészséget kívánok a vietnámi betegeknek is: ők aztán tényleg nem tehetnek erről az egészről!