Pár napja világosodott meg bennem, hogy a magányosság érzete nem mindig   külső körülményektől függ. Az ember lelkében ereszkedik le egy rács, mely elválasztja mindenki mástól, és amelyről szentül hiszi, hogy a másikban is ott meredezik zordan.

Semmi nem történt. Békésen néztünk egy elég jó filmet, férjem fogta a kezem, percekkel előtte Tiramisu fagyit eszegettünk, szóval minden idilli volt, amikor rámtört a magányosság, és csak pislogtam kifele a saját magam teremtette  ketrecből.

Elcsitultak a külső hangok, mintha víz alól próbáltam volna fülelni,  és  vérvörösen villogott mindenen egy felirat, amerre néztem: "EGYEDÜL VAGY!"
Ilyenkor valami hihetetlen mennyiségű szeretet segítene, melynek forrósága átolvasztja a vasrácsot, és kiszabadít onnan, ahová önként ültem be.

Adjunk egy nevet annak az egységnek, amelyik a sablon szerint szükséges szeretetet, odafigyelést, megértést tartalmazza. Legyen mondjuk : PL. (Pink Love)

A világ által elfogadott sablon szerint az ideális szeretet = 100 PL.

Ám mi van akkor, ha valakinek ebből 50 PL is már sok, vagy 150 PL kevés? És mi van abban az esetben, ha te csak 80 PL-t tudsz a másiknak adni, vagy 200 PL-t, ami még Teréz Anyának is sok lenne?

A kapcsolatok sikeressége azon múlik, mennyire közös és azonos az értékrend. És ez nem csak az erkölcs, vallás, ízlés, szellemi színvonal, beállítottság terén igaz, hanem a szeretni tudás, szeretet elfogadás terén is.

Egy alapvetően zárkózott, emberkerülő, függetlenséget előnyben részesítő embernek a 100 PL olyan magas érték, melyben minden, másik által szeretet-vezérelt tevékenységét fojtónak, korlátozónak érez. Az ilyen ember maga is 60 egységnyi PL-lel tud szeretni, ami egy hasonló igényű embernek tökéletes, de annak, akinek átlag fölötti mennyiségre lenne szüksége, erősen diétás életvitel.

Lehet ezen változtatni vajon? Úgy tapasztalom, hogy nem igazán. Alkalmazkodni, tolerálni, a határokat közelebb vonni lehet, de önazonosságunkba erőszakkal belenyúlni nem.

A sablongyártók örömmel nevezik ki a 150 PL igényűeket szeretet-hiányosnak, társfüggőnek, "jó dolgában nem tudja, mit csináljon"-nak, és azt magyarázzák fennen hangon: De hát nem látod, mennyire rendes?! Nem veszed észre, hogy mennyire szeret?! 

Dehogynem. Az ember látja is, észre is veszi, csupán - mint húsimádó a salátavacsora után - éhesnek érzi magát.

És fordítva sem szerencsésebb a helyzet: az, aki 150 PL-lel tud szeretni, hiába magyarázza a másiknak, hogy ő csak féltésből, szeretetből, aggódásból kérdezi, mondja, teszi ezt, vagy azt: korlátozás, a személyi szabadság megsértése, ketrec és börtön ez a másik számára.

Ilyenkor kell elővenni azt a bizonyos "Szeretet-szótárt", amelyben a szeretetnyelv különböző megnyilvánulásait lehet lefordítani. A 150 PL igényű enélkül úgy fordítja azt, hogy nem kérdezik meg, hová megy és mit csinál, hogy nem szeretik. Ám a szótárral kibogarászható, hogy a 60 PL igényű ezzel szabadságot, és lazaságot ajándékoz, amelyre maga is vágyik.

A 60 PL igényű megtudhatja, hogy a sok kérdés, pl. "Mire gondolsz most?" a törődést hivatott kifejezni, és azt, hogy érdeklik a másik tervei, bosszúságai, örömei, és nem ellenőrzés, vagy faggatás, mint azt elsőre gondolta.

Persze az ember nem élhet egész életében szótár segítségével, így akad bőven félreértés, vita, probléma. És vannak órák, percek, amikor az ember még ahhoz is túl feszült, vagy fáradt, hogy egyáltalán értelmezni próbálja azt, amit a másik mond, csupán fogja a kis szomorú lelkivilágát, és bevackol egy ketrecbe.

....aztán reggel felkelünk, hónunk alá csapjuk a vaskos könyvet, és - ha fontos a másik - újból lázasan lapozgatjuk az oldalakat, amikor megkordul a lelkünk....