Halottak napja előtt egy nappal elmentünk Gödöllőre, a temetőbe, hogy ne csak gondolatban, de "fizikálisan" is együtt legyek pár percre nagyszüleimmel, már amennyire ez lehetséges élők és holtak között.
Ezt követően, kihasználva az ősz utolsó, szép napjait, útnak indultunk egy rövid kirándulásra, és Domonyon át vezetett utunk. Ekkor lettem figyelmes egy aprócska táblára: "Emléktemető".
Bevallom, Stephen King: "Kedvencek temetője" című könyve jutott először eszembe, majd azon amerikai filmek, ahol a megtört szívű szerelmesek exeik leveleit, tárgyait égetik el abban a reményben, hogy így hamarabb túl lesznek a fájdalmas szakításon.
Férjem megfordult, és elindultunk a tábla irányába, egy rozoga földúton.
A szinte tavasz illatú, öreg fák közötti ligetben néhány kősírra bukkantunk. A neveket már elsimította az idő, és rég nincsenek közöttünk azok sem, akik emlékeznének arra, hogy kik pihennek ott.
A fák között harkály kopácsolt, az avar puhán surrogott talpunk alatt, ahogy csendesen sétáltunk a megszentelt helyen.
Volt azonban néhány olyan sír is, amelyen még olvashatóak voltak a nevek, és virágokkal díszítették talapzatát ismeretlen kezek. A feliratokból kiderült, az 1800-as évekből vannak itt sírok.
