(Fotó: Dya-képek, Lovasberény, nem kórház)

- Elviszem anyámat erről a lepratelepről. - mondta a hozzátartozó, és tekintete világosan kifejezte, hogy mélyen elítéli és lenézi a körülményeket, ahol a beteg feküdt. Van bennem annyi empátia, hogy egy kívülálló szemével lássam azt a helyet, ahol napi 8 órát időzök, lassan két éve.

Nos, igen.... Ez nem az Operaház eleganciája, amely az első munkahelyem volt. Nem is a tágas, külterületi épület, melyet virágzó park vett körül, melyet saját kertészünk gondozott, és egy belsőépítész munkáját dicsérte a berendezés, mely munkahelyemül szolgált 16 szép évig. És még csak nem is a belváros közepén lévő, elegáns,  vörös szőnyeggel borított irodánk, ahol 6-an tartózkodtunk, közel 120 m2-en.

Nem, ez egy budapesti kórház, 250 beteggel, személyzettel, és legalább 100 éves múlttal. De nem csak a múltja nyúlik vissza évtizedeket, hanem a falai, világítása, töredezett padlózata is sok mindent mesélhetne.

Szobáinak egy része nem túl világos, táncparkettnek sem alkalmas, és hát ott a szag....az a bizonyos szag....

De aztán visszatértem a saját szempontjaim, érzéseim közé, és elmondom, én mit látok....

A szagot nem az ott dolgozók okozzák. Mi kijárunk a mosdóba, reggel frissen fürödve megyünk be dolgozni, és a dezodor is naponta többször előkerül.

A szagot a te anyukád, az ő apukája, a ti nagymamátok, és az ő testvéreik okozzák.... A betegek. Merthogy van, aki úgy kerül be, hogy a kedves hozzátartozók részint figyelmességből (nehogy fájdalmat okozzanak), részint undorból, de a legkevésbé sem a zuhany alól szedik ki a betegeiket, mielőtt hozzánk kerülnek. Van, akiről a nyári koszt kell decemberben levakarni. A más kórházakban, vagy otthon "összeszedett" felfekvések miatt kialakult sebek sem a rózsavízhez hasonló illatúak.

A demens, ám életerős betegek kerülik a mosakodási lehetőségeket, mint ördög  a szenteltvizet, márpedig erőszakkal vízbe fojtani egy beteget sem szoktak az ápolók.

És hát ott a pelenka kérdése.... Ha kiszámoljuk, hogy egy osztályon van 30 beteg, ehhez társul 3 nővér, és a betegek naponta kétszer biztosan használják azt a pelenkát, akkor ki tudod számolni, hogy amennyiben ez a 3 nővér eteti,  fürdeti, orvossággal tömi a beteget, akkor mennyi ideig fekszik a TE hozzátartozód elhasznált pelenkában, aminek a szagától TE undorodsz.

És igen, ágyat is kell naponta többször húzni, mert a pelenka nem túl népszerű, mert igaz, hogy felkelni nem tud a beteg, de magáról lerángatni a pelust még van ereje.

Vannak olyan betegek, melyekre nem szívesen nézel, és hozzájuk sem nyúlnál....Volt olyan néni, akinek már nem volt arca, mert a rák szétbomlasztott mindent.

És azok, akik itt dolgoznak, etették minden nap, csillapították a fájdalmát, és igyekeztek elviselni a szagot....

Jómagam a betegfelvételen dolgozom. 50 m-re van tőlem a röntgen. És a csukott ajtón át hallom néhány beteg fájdalmas jajgatását, kétségbeesett sírását, mert még az is fájdalmas számára, hogy átteszik a tolószékből a röntgen asztalra. És nem, nem azért mert az ápoló durva lenne, hanem azért, mert olyan súlyos az állapota,  hogy még a lélegzetvétel is fáj.

Te tudnál így dolgozni? Figyelni a munkádra? Vagy te, kedves hozzátartozó, kellemes zenét hallgatsz az irodádban?

Micsoda türelem kell a kétségbeesett hozzátartozókhoz, az értetlenkedőkhöz, azokhoz, akik Ritz Szállót remélnek a pénzükért,  és velem veszekednek, hogy  csak ezeket a kórházi ágyakat kapják...

És ott vannak a betegek, akik pont annyira nyűgösek, hisztisek, fárasztóak, mint akár te, akár én lennénk, ha a kényelmes otthoni körülmények helyett idegen haldoklók között kellene tölteni a napjainkat, rettegve attól, hogy mi leszünk a következők....

Ma bejött egy hozzátartozó. Reggel hunyt el az édesanyja. Amíg intéztük a papírokat, és  könnyes szemmel emésztette az emészthetetlent, azt mondta:

- Annyira jó, hogy itt lehetett... Annyi szeretet vette körül, mindenki végtelenül kedves volt vele. És annyira jó, hogy szólt a doktor úr, hogy ma korábban jöjjek be.... Így elbúcsúzhattam tőle..

És igen..... Ez a hozzátartozó ugyanazt a levegőt szívta, ugyanazt a kopott csempét látta, ugyanúgy a legjobbat akarta az anyjának, csak épp mindezt nem a racionális tényeken, hanem a lelkén keresztül élte meg.

A béreket nem mi adjuk magunknak, mint ahogy a kórházi körülményeket sem mi teremtjük meg. Ezek javításáért állami szinten kell verni az asztalt.

Mi nem tudunk mást, csak szeretettel fordulni az emberek felé. És igen, beesik egy-egy türelmetlenebb nap, egy ingerültebb megjegyzés, mert emberekből vagyunk, ráadásul fáradt emberekből, főleg, amikor egy napra 7 elhunyt jut, és 7 összetört családdal kell empatikusnak, megértőnek lenni.

....de hogy ez lepratelep lenne....?!

Kikérem magamnak, és mindazoknak a nevében is, akik erejüket megfeszítve, dög fáradtan teszik a dolgukat, és próbálják valamivel könnyebbé tenni a betegek életét. És igen, a hozzátartozókét is, egy kedves kérdéssel, egy biztatással, egy zsebkendővel.

És van, aki ezt értékeli, és van, aki nem.... De mindegy.... ez csak úgy kiszaladt belőlem.  Tényleg nem a Grace Klinika.... de attól még szerethető....