2018. június 16-án ismét megrendezésre került a MÁV Nosztalgia jóvoltából a Levendula Expressz elnevezésű kirándulás. Mint eddig is, az egyik vonzerő a NOHAB volt, melynek létezéséről - férjem révén - csak az utóbbi években szereztem tudomást, de azóta én is megszerettem a "vidáman mosolygó" mozdonyt.

A Nyugati Pályaudvarról indultunk kora reggel, az ABAK vagon párnás osztályán lévő egyik fülke volt a miénk. A zöld, bársonyborítású ülések kicsit tompították a zötykölődést, mivel a szerelvény nem túlságosan szerette, ha 80 km/órát picit is átléptük.

A vonat aztán megállt Kelenföldön, Székesfehérváron, és még néhány állomáson attól függően, hogy felszálltak még utasok, vagy épp el kellett engednünk egy menetrend szerint közlekedő gyorsvonatot. Az ácsorgás perceiben információkhoz, a fakultatív programokhoz járó karszalaghoz, pogácsához és némi üdvözlő italhoz jutott hozzá az utazóközönség, mely most is igen vegyes összetételű volt: nagymamák, fiatalok, egyedülállók és házaspárok zsúfolódtak össze békés egyetértésben a szűkös fülkékben.

Balatonfüredre érkezvén aztán a levendulát szedő társaságot különleges busz szállította Tihanyba, míg néhányan Füreden maradtunk körbenézni, így ezért a levendulás programokról nem igen tudok beszámolni.

A Nohab közben megkerülte a szerelvényünket, így pár fotót készítettem róla, mikor már a pályaudvar kissé elcsendesedett. (A pályaudvart illetően meg kell jegyezzem, hogy ilyen tiszta mosdót ritkán látni vasútállomáson.)

Balatonfüred sosem volt a kedvenc városom, hogy őszinte legyek. Igen, vannak ilyen különc emberek, (mint például azok, akik nem szeretik a csokoládét), úgyhogy tudom, ilyet még leírni is bűnnek számít, de hát őszinteség is van a világon. Balatonfüredről nekem mindig az jutott  az eszembe, hogy olyan gazdag (és sznob) sosem leszek, hogy ott bármit meg tudjak vásárolni, viszont a Szívszanatóriumba meg nem szeretnék kerülni, így nem éreztem soha úgy, hogy ez a város az "enyém" lenne.

Most viszont egy városnéző vonattal tettünk egy 30 perces körutat, és megismertem Füred kevésbé felkapott részét is, amely tiszta, rendezett volt, tele szép templommal, régi villákkal, ápolt kertekkel, így jobb szívvel néztem rá, mint addig.

A Tagore sétányon kicsit megpihentünk, néztük a kacsákat, a Balatont, és hatalmas platánfákat, melyek annyi évtized óta figyelik a sétálókat.

Estebédünk és egy fagylalt után visszasétáltunk a vonatállomásra, ahol bőven jutott idő a különböző kocsikat fotózni. A fapados osztály a XX. század elején készült, van benne fülkés, és termes kialakítású, míg a Retro Pullman osztályt az 1940-e években alakították ki, a kor luxusának megfelelően. Ezen kívül sajátos hangulatú "sörkocsi" is tartozott a "menethez".

Picit eleredt az eső, és már csak annyi idő maradt, hogy lefotózzam a két különböző vonatgenerációt:

A vonat 18 órakor elindult, és a lassan elbúcsúztunk a Balatontól, a fényektől, és ettől a nagyon szép kirándulástól.