Egy régi kapcsolatom jutott az eszembe, és egy olyan hibám, amelyet azóta is elkövettem párszor.

Nevezzük az illetőt T-nek, épp Kínába utazott egy hosszabb üzleti útra, míg rám az egyedül töltött napok vártak.

A filmekből tudom, hogy a nőnek ilyenkor együtt kell örülnie a férfival, hogy lám, milyen sikeres, és ügyes üzletember, ám én - gyarló lévén -  nyűgölődtem, hogy mennyire egyedül leszek, milyen lassan fog telni az idő, stb.

Szóval egy Titanicos kesergéssel "megörvendeztettem" T-t.
S a habot a tortára azzal tettem fel, hogy a végén bocsánatot kértem azért, mert NŐ vagyok, és hogy NŐ-ként gondolkodok.

A sűrű bocsánatkérés közepette aztán megvilágosodtam. Most tényleg  azért kérek elnézést, mert nememből és státusomból fakadóan pont azt érzem, amit éreznem kell?! 

De mi ennek az értelme?!  A férfi a NŐ-be szeret bele. Nő pedig ilyen. Hosszú a haja, hisztis, és ragaszkodó. A férfi pedig egy idő után pont a NŐ-i dolgokat viseli nehezen, és arra vágyik, hogy a nő olyan természettel bírjon, mint egy másik pasi. (Legyen laza, ne kérdezzen túl sokat, ne vegyen túl komolyan semmit, ne legyen rendmániás, érdekeljék a kocsik, vonatok, meccsek, stb.).

Ha alkalmazkodunk, és egy idő után jobban értjük a les szabályt, mint a legtöbb férfi, akkor átkerülünk a haver-státusba, és mehetünk együtt csajozni....

Ha maradunk nők, és csak minket érintő dolgokról vagyunk hajlandóak értekezni, akkor a közös halmazt csupán az ágy fogja jelenteni. Ami nem rossz persze, de nem is elég.

Szeressük egymásban azt, amik vagyunk. És magunkban is....

(Persze ettől függetlenül persze ma is előfordul, hogy llelkiismeretfurdalásom van, mert női aggyal gondolkodom, és nőként érzek. De legalább próbálkozom...)

(A fotót a Hefter Üveggalériában készítettem, Pannonhalmán.)