Régóta foglalkoztat az, hogy mi van azokkal az emberekkel, akik a legtöbb élethelyzetükre nem találnak megoldást, receptet abban a bizonyos "Nagykönyv"-ben, mivel az ő jellemük sehogy nem passzol bele a könyv által előírtakba.

Számtalan szebbnél szebb idézet, gondolat, tanács lebeg a Facebook-on, gyönyörű felhőkre rajzolt mondatok formájában (néhol lepkék, virágok társaságában) melyek a megbocsátásról, szeretetről, pozitív gondolatokról szólnak.Legyünk bölcsek, optimisták, kitartóak, szeressük felebarátainkat, és megértően mosolyogjunk, ha valaki jól orron ver minket...

Jó dolog, hogy van ez a bizonyos "Nagykönyv", melynek alapján megálmodjuk azt, hogy milyennek szeretnénk látni a világot, milyen tükörképet vágyunk látni reggelente, és úgy egyáltalán..... mi jó és mi a helyes.

Ám ami engem illet - és most szentségtörő leszek, bocsánat - nem akarok jobb ember lenni annál, mint amilyen vagyok.  Felvállalom azt, hogy vannak jellem-kellemetlenségeim (míly szép szó), és azt is, hogy egyáltalán nem akarok megváltozni.

Köszönöm, megszoktam magamat az elmúlt esztendők során, nem vagyok angyal, sem ördög, betartom a szabályok 80%-át, de  20%-ot tuti, hogy nem....Megengedem magamnak azt, hogy esendő, gyarló és emberi legyek, merthogy (nem szégyenlem): EMBER vagyok.

Nem gép, nem kitalált személy, nem regényhős, nem mozifilm szereplője, hanem csak úgy, egy ember, egy NŐ, valaki, aki most él Budapesten, nem gazdag, nem szegény, nem csúf, és nem a világ legszebbje, nem dúl körülötte dráma, ám egyvalami mindenképpen megkülönbözteti másoktól: az, ahogy gondolkodik, és az, amiről gondolkodik...

Még abban a korban nőttem fel, amikor dia filmeket vetítettek szüleim, és a meghitt sötétben a vetítő kattogása volt az aláfestő zene.

Ez a blog tulajdonképpen az én "dya-filmem". 

És a sok-sok képből a végén talán kirajzolódik a történet(-em)......mely egy tűz-arany, főnixtollal íródott....