Az történt, ami más napsütéses hétvégén is történni szokott: még az ágyban heverve eldöntöttük, merre is induljunk.

Ezúttal a reggeli volt az, ami kicsit más volt: a szokásos pirítós helyett illatos sonka, főtt tojás, fehér és piros retek, puha kenyér került a tányérra. 

Tác volt az első állomás, ahol a Gorsium megtekintését tűztük ki célul, ám az még zárva volt. Ezt annyira nem is bántam, hiszen a napsütötte rétek illata, a rügyek harsány zöldje, a birkák távoli bégetése jobban esett mind a szememnek, mind a szívemnek, mint holmi tudományos körséta a romok között.

A GPS szerint nem messze valamiféle tó is megbújt, márpedig ha valahol vizet szimatolok, azt nekem látnom kell. Egy meglehetősen rossz út vezetett a nádas közé, ahol a 3 méter magas növényzet semmi esélyt nem adott, hogy lássuk a vizet. Mocsár, pocsolyák mindenütt. Aztán, valahol mélyen bent, egy lakatlan házikót pillantottunk meg, és a rekettyésen át végre eljutottunk az elhagyott csónakhoz, régi kútféléhez, és magához a tóhoz. Akár Matula bácsi is kiköthetett volna....

Innen Tésre indultunk, de persze közben megálltunk hol ezért, hol azért... Várpalotán rosszul navigáltam, így egy kedves lakótelepen kötöttünk ki, de ha már ott jártunk, feltétlen le kellett fotóznom ezt a fát:

Sárszentmihályon kastélyt kerestünk, helyette panzió-félét találtunk, én a kerítésen kukucskáltam be:

Tés-hez az ihletet  Fehér Klára "Vakáció Magyarországon" könyve adta, melyet rongyosra olvastam a sok év alatt. Meg aztán nem sok szélmalmot láttam életem során, nosza...

A szélmalmokat egy kovácsműhelyen átsétálva lehet megtekinteni. Hatalmas, mesebeli-kulcsot adott át a szélmalmok őrzője, azzal sétálhattunk  a domboldalon át a malmokig.

A műhely sem volt kevésbé érdekes: valóban egy kovács-dinasztia dolgozott ott, sok esztendőn át.

Egy ott kifüggesztett tábla adta az ötletet, hogy tovább folytassuk utunkat Jásd irányába, ahol egy vízimalom várt bennünket.

Mondjunk engem csak kívül várt, mert a malom belseje zakatolt, szűk volt, így megelégedtem a csobogó patak, a legelésző kecskék, és forgó vízkerék látványával. Annyira belemerültem a fotózásba, hogy elfelejtettem kecske-sajtot venni, és talán a som (vagy naspolya?) lekvárt is kipróbáltam volna.

Erősen délutánba hajlott a nap, s tudtam, hogy édesanyám sonkás-rakottkrumplija vár, valahol messze, így hazafelé vettük az irányt. Férjemnek sasszeme van, már ami a vonatokkal kapcsolatos dolgokat illeti, így valahol Bodajk környékén észrevett egy elhagyott vasúti szerelvényt, benőtt síneket, bezárt bányát, és lelkes fotózásba kezdett.

A kezemben lévő, több, mint 30 éves, régi térképet nézegetve  úgy láttam, hogy  Fehérvárcsurgón van egy kastély. Az ember ilyenkor nem nézi meg a Google-ban, hogy mi vár rá, hiszen úgy oda a felfedezés öröme....

Nos, tényleg van ott kastély, amely szállodaként (is) működik. Hatalmas park, gyönyörű fák, csodálatos épület....

- Igazi esküvő-helyszín! - sóhajtottam fel, és minden nő tudja, hogy ez az a jelző, amelynél nincs magasabb szint, már ami a romantikát illeti. Remélem, egy meleg, nyári estén el fogunk még oda menni, és beszívni a nyáresték minden illatát, zamatát, és romantikáját....

Erről a szép napról még itt lehet olvasni:

http://menetszel2016.blog.hu/

(Fotó: Dya)