Sokszor tűnődök azon, mi is tulajdonképpen az "örökharag", "sohatöbbbetnembeszélekveled" mozgatórugója, oka és "kórlefolyása".
Vannak emberek, akik könnyen penderítenek életükből ki felesleges, vagy feleslegesnek vélt egyedeket, és mondvacsinált ürüggyel magyarázzák, mi ennek az oka.
"Nem úgy beszélt velem, ahogy kellett volna! Megsértett! Nem hívott meg az esküvőjére! Nem jelölt vissza a facebook-on! Kritizált! Nem úgy viselkedett, ahogy elvártam! Nem azt tette, amit mondtam!" - és így tovább, ezernyi ego-szülte felháborodás, amely azért lássuk be, gyenge lábakon áll.
(Persze vannak olyan tettek, melyek megbocsáthatatlanok: erőszak, aljasság, hűtlenség, rosszindulat, kegyetlenség, hazugság. Ilyenkor természetesen lehet és néha kell is megszakítani minden kapcsolatot azzal, aki ezt elkövette.)
A papírforma az, hogy aki nekünk fájdalmat okoz (akár valóságosan, akár az önérzetünket sérti), az egy "szemét" ember, és természetesen az ilyet ettől fogva mély megvetéssel sújtunk, szívünkből kizártuk, és emlékét sziklához erősítve vetjük a mélybe.
A nem papírforma meg az, hogy lelkünk sérült (egonk bánatosan ölelgeti és együtt zokognak), másrészt viszont dühösek vagyunk, hogy velünk ezt hogy lehetett megtenni, és akkor jön az érzés, hogy na, most akkor "örökharagszunk"!
"Örökharagudni" meg akkor jó, ha a másik erről tudomást szerez, és a lelkiismeretfurdalástól elgyötörten rágja a pokol kapujának kilincsét. De ha valakivel nem beszélünk többet, akkor az miképp fog tudomást szerezni arról, hogy mi épp "örökharagszunk" rá?
A technika segítségünkre van, úgymint: a hívószám letiltása, fb-on való tiltás, és minden létező helyről való tiltás.
Ez pillanatnyi mámorral tölti el a haragvót: "Ha ő nem lát, én sem látom, így az a valaki nincs is!" A facebook-on törölt ismerősök megszűnnek számunkra létezni, legalábbis a virtuális létben. Ilyen egyszerű volna....? Nem hasonlít ez egy picit arra a 3 éves gyerekre, aki kuncogva bújik el a takaró alá, és elhiteti magával, hogy ha ő nem látja a szüleit, akkor azok sem veszik őt észre?
Tényleg vége egy kapcsolatnak, és az érzelmi kötődésnek is, ha kitöröljük valakinek a telefonszámát? Azt akadályozzuk ezzel meg, hogy a másik keressen, vagy mi nem akarunk a szívünkre hallgatni, és felvenni újra a kapcsolatot?
Van, aki ezt lazán, művészi módon űzi. Közeli hozzátartozókkal szakít meg minden kapcsolatot, barátságokat rúg fel, és folyton új szereplőket keres, mert azt hiszi, a TÖKÉLETES EMBER ott várja egyik bokorban, és csak szépeket, okosakat mond, mindenben alkalmazkodik, és hibátlansága okán joggal viseli a "szent" nevet.
Nem akarok senkit elkeseríteni, de azt gyanítom, hogy az a bokor bizony üresen árválkodik, maximum egy üreginyúl rágcsálja a friss hajtásokat, merthogy a HIBÁTLAN EMBER éppen egy regényben, vagy filmben szerepel, szuperhősként.
Van az a mondás-féle, hogy az a szeretet, amelyik elmúlik, sosem volt igazi. Ez nem igaz, hiszen minden kapcsolat kihűlhet, elfogyhat a mondanivaló, más irányt vesz két ember jellem-útja, szóval igen, létezik olyan, hogy egy szeretet cseppenként ugyan, de elfogy.
Na, de hogy keddről szerdára virradóra, 8 óra 12-kor elmúlik a szeretet, noha még 8 óra 11 perckor lobogva égett, na, olyan nincs. Vagy sosem volt, tehát 8 óra 11 perckor sem létezett, vagy pedig 8 óra 12 perckor is tart még, csak az ego, önhittség, és egyéb jellemkellemetlenségek kaján vigyorral ráültek emberünk lelkére, és feltartották az "örökharag" táblát.
A technikai tiltások szerintem abból a félelemből fakadnak, hogy nehogy a másiknak legyen lehetősége mondani valamit, amitől kénytelen belátni a harcias lélek, hogy nincs is oka "örökharagudni".
Lehetséges, hogy nincs értelme az "örökharagnak", sokkal inkább egy normális távolságtartásnak, emberi módon, az elmúlt szeretet szentségéhez méltóan?
Az én életemben is van pár ember, akivel nem tartom a kapcsolatot. Nem "tiltottuk le" egymást, ha összefutottunk valahol, kulturáltan váltottunk pár szót, de nincs értelme egyébként beszélnünk, mivel a világlátásunk teljesen különböző, és csak felidegesedünk egymás dolgain.
Kétségtelen persze, hogy van, aki gyűjti a haragosokat. Minél több emberrel nem áll szóba, annál erősebbnek véli magát (egyedül a világ ellen..., engem úgy sem ért meg senki...), míg ha véletlenül szeretnie kell valakit, elveszíti a fonalát, mert a pozitív érzésekben nem annyira gyakorlott.
Az "örökharag" lelkes hívei valahogy úgy gondolkodnak, hogy tőlük, a viselkedésüktől, a tetteiktől teljesen függetlenül reagál a másik (természetesen elfogadhatatlanul, és hibásan), így képtelenség meggyőzni arról, hogy ha goromba, és a másik megsértődik, akkor ez olyan természetes reakció, mint az, ha a borsot felszippantjuk, és legalább 10 percig prüszkölünk tőle.
Jómagam nem tudok "örökharagudni", maximum 1 órát. Kitérni a másik dühöngései elől igen, de bennem mindig megfogalmazódik a kérdés: én vajon mit tettem, ami miatt a másik megorrolt rám?
Ha fontos az illető: rendezni próbálom a dolgot. Ha nem: csendben lelépek. És ezt fordítva is így gondolom, és tapasztalom: aki szeret, az ezredszer is átrágja magát a kusza mondataimon, idegesítő tetteimen, és megpróbál rendet tenni benne.
Én - hadd legyek egoista és önző - azt tisztelem, aki időt, energiát és szeretetet fektet kapcsolataiba, akár fájdalmas, és nehéz, akár megterhelő. Persze nem vitatom, hogy a tiltó gombot megnyomni eszközeinken lényegesen gyorsabb, és könnyebb. (Könnyebb...?)
Az örökös harc a világgal meglehetősen torzítja az ember lelkét és tisztánlátását, és kikövezi a magányosság útját. Pedig lehet, hogy csak ki kellene nyitni azt az ablakot, és egy szép kertből pár barátságos ember mosolyogna ránk....
(Fotó: Dya - Pannonhalma)
