A levelet megszólítással illik kezdeni, még keresem a megfelelőt, de ha én "Tisztelt Honfitársam"-ként lettem megszólítva, úgy ez egy olyan közös halmaz, melynek Ön is, és én is egyenlő mértékben tagjai vagyunk, tehát engedje meg, hogy magam is alkalmazzam!

Tisztelt Honfitársam!

Ön azt írta, az egyenes beszéd híve, (én erre csodálkoztam picit, de aztán rájöttem, hogy ezt amolyan humorfélének tetszett szánni), így én sem kertelnék.

Köszönöm a levelet, megkaptam. Szép, kék papír van benne, amelyről nekem az SZDSZ jutott az eszembe, de madár nem volt rajta,  így hamar rájöttem, hogy Önnek jutottam eszébe, merthogy közelegnek a választások, és "honfitársból" lassan "választópolgár" leszek, 

Ez pedig azt jelenti, hogy Önnek 24 óráig szüksége lesz rám, és mindenképpen meg szeretne győzni, hogy a megfelelő napon a megfelelő helyen legyek, és a megfelelő helyre tegyek két, egymást keresztező vonalat.

Ennek begyakorlása okán kaptam a konzultációs házifeladatot, hogy ugyanilyen ikszelgetős rendszerrel "beszélgessünk" egyet.

Emlékeim szerint elég hamar megtanultam írni, úgyhogy a gondolataimat nem három darab x-szel, hanem néhány sorban szeretném Önnel megosztani, hiszen az is benne volt a levélben, hogy számít a véleményemre. 

Ami a feltett kérdéseket illeti, ki tetszett  felejteni párat. Nem tetszett megkérdezni, akarom-e, hogy jöjjenek a Pomogácsok, és elvigyenek. Nem tért ki arra sem, hogy akarom-e, hogy a Dementorok kiszívják a lelkemet. Fájón hiányoltam a fenyegető UFO támadásra irányuló kérdéskört, és azt sem értem, miért nem lettem megkérdezve arról, hogy szeretném-e, ha a gonosz nyugati boszorkány szárnyas majmai elvinnének?

Nos, a fentiekre is egyértelmű NEM lenne a válasz, és az Ön által, Soros-tervnek tulajdonított, nagyjából  hasonló valóságtartamú  kérdésekre is természetesen NEM a válaszom. Dehogy akarok ennyi szörnyűséget! Igaz, politológusok szerint Soros sem akar, és soha, senkinek nem jutottak ezek a dolgok az eszébe így, kivéve Önnek.

Ön azt írja, hogy Magyarország kultúrája és népessége visszafordíthatatlan módon megváltozna, ha az, amit Soros akar, bekövetkezne. Ez bizonyára így lenne, csak - ellentétben egy olyan teóriával, mely csak az Ön propagandájában szerepel - úgy érzem, az, ami jelenleg VAN, és amit ÖN, MOST képvisel, és tesz, már visszafordíthatatlanul megváltoztatott mindent az elmúlt években.

Egy elvakult Fidesz-hívő pont olyan gyűlölettel kíván megsemmisíteni minden nem Fidesz-hívőt, akár egy szélsőséges terrorista. A kimondott szónak ereje van, a tetteknek nem kevésbé: az elmúlt években annyi vitát, gyűlölködést, örök haragot, békétlenséget, ellenségeskedést hozott az Ön ténykedése, melyet még egy politikai párt  sem produkált az elmúlt évtizedekben.

Nem egészen értem, mi az Ön célja. Anyagiakban, hatalomban, hobbikban mindent megszerzett már. Megoldotta, hogy az emberek jó része féljen egymástól, ne bízzon egymásban, és ezáltal senki ne fogjon össze senkivel. Minden kisebb és nagyobb országgal voltunk, vagyunk, és leszünk "haragban". Elindultunk az Ön vezetésével nyugatnak, jól beintettünk közben a keletnek, majd egy hátraarc után már más irányba rázzuk az öklünket. 

Forgunk körbe-körbe, és egyre mélyebbre ássuk magunkat, hiszen ki bízna meg tiszta szívvel egy olyan országban, melynek a vezetője hol az Oroszokat küldi haza, hol az Iszlám vallást dicsőíti, hol a nyugati szellemiség részévé akar válni, hol pedig ismét lelkesen köszönti a "Дорогие друзья"-t. Természetesen minderről számtalan felvétel számol be, mert ami a netre egyszer kikerül, az ott is marad....

Nem akarok úgy tűnni, mint aki bennfentesként a politika legmélyebb köreiben informálódik, hiszen csak egy hétköznapi "Honfitárs" vagyok, aki a következőképp gondolkodik:

Ha valaki elém tesz egy tányér tésztát, rajta mákkal, és némi porcukorral, akkor én azt mákostésztaként azonosítom, függetlenül attól, hogy hány levél, kérdőív, óriásplakát értesít arról, hogy én most csirkepörköltet eszem, galuskával.

Narancsszínű időszámítás kezdődött sok-sok éve, de ez már nem az az árnyalat, ami tetszik. Tudja, volt annak idején három farmeros, fülbevalós, eszes fiatalember, akiknek jó gondolataik voltak. Olyannyira, hogy hallgattam a szívemre, és szavaztam a Fideszre.

Úgy véltem, mindaz a törekvés, mely a magyar értékek megtartásával ugyan, de nyugat felé mutat, és szabadságot jelent, az jó irány.

Nem tudom, mi változott meg Önben. Mi az, amitől ugyanazzá vált, mint akik ellen lázított egykor?. Miért lett ellenség az, akinek a kebelére igyekeztünk? Miért vált az Ön által tanulásra érdemes iszlám vallás fenyegetővé? Folytathatnám a sort, de nem akarom az idejét rabolni.

Én is küldök egy kérdést:

- Az Ön fiatalkori énje akarja-e azt, amit a mostani énje ennyire szorgalmaz? (Igen/nem)

Azt gondolom, szerencse, hogy az időutazás még nem létezik. Fura lenne az a találkozás, Önök között....

Remélve, hogy nem jön értem a nagy, fekete autó, és hogy a rajongói nem akarnak verbálisan keresztre feszíteni, maradok üdvözlettel:

a Honfitársa

UI: Bizonyára nem olvas olyan kommenteket,a melyek nem az Ön dicsőítéséről szólnak, de akkor elárulom: a narancsszínű lelkesek legjellemzőbb ismertetőjele, hogy vulgáris, alpári módon szidalmaznak mindenkit, rémes helyesírással, és kitartó gyűlölettel. Vajon ők tudják, hogy mi mindannyian honfitársak vagyunk.....?!

A nap sütött Ráckevén, ahová a nosztalgia gőzös befutott, és ahol sokan akarták a különleges eseményt megörökíteni komoly fotómasinákkal, mobilokkal, állványos fényképezőgéppel.

Természetesen ott nyüzsögtek azon turisták is, akik a látványosság központjába mindig önmagukat helyezik, azaz anyuka, apuka gyerekekkel mindenféle szobor, műemlék, tereptárgy előtt mosolyogva, integetve. (Tiszteletben tartva a család fontosságát azért megjegyezném, hogy vannak olyan helyszínek, dolgok, amelyek úgy önmagukban is szépek, és nem kell bizonyítéknak a látványosság elé állni, jelentős részben kitakarva azt.)

A mozdony hosszan pöfögött, fekete füstjével beborítva a környéket, ami eszembe juttatta a közelgő telet és  úgy döntöttem, hogy - szokásomtól eltérően - a képeket fekete-fehérben teszem fel a blogra, tisztelegve a lassan közelgő hűvösebb évszakok előtt.

A vonat rövidesen útjára indult, Tököl irányába, és a sínek mellett szomorú napraforgók, és vaddohány-mezők búcsúztak a nyártól, és a gőzöstől.

Nem sajnálom a kicsi, vietnámi betegektől a kórházat. Már csak azért sem, mert nem volt alternatíva, azaz szó nem volt arról, hogy VAGY Magyarországon, VAGY Vietnámban építik meg az Onkológiai Centrumot, tehát ha ott nem építenék meg, az nem jelenti azt, hogy akkor itt épülne.

Nem haragszom azokra sem, akik még mindig elhiszik, hogy a dolgok jól vannak úgy, ahogy vannak. Hiszen van Magyarországon egy igen széles réteg, aki még emlékszik arra, amikor volt háború, amikor államosítottak,  jöttek az oroszok, volt felvonulás, pártkönyv, miegymás, és hétfőn nem volt adás a tévében.

Ehhez képest most tényleg minden jobb: nyáron is lehet banánt venni, legalább 10 csatornán nézhetjük színesben a szappanoperákat, nem dörög puska, szabadon mehetsz bárhová, csak a pénztárcád szab neki határt, és minden családban van legalább egy autó, és egy telefon.

Nem haragszom azon jómódú, Budán lakó, éhezést, szegénységet csak karitatív megmozdulásokon keresztül ismerő emberekre sem, akik pont úgy vannak a magyar nehéz sorsúakkal, mint én az esőerdők pusztulásának problémájával: tudok róla, sajnálom is, de ettől még nyugodtan alszom, szégyen ide, szégyen oda.

Nem haragszom azokra a fiatalokra sem, akik inkább elmennek innen, és máshol próbálnak boldogulni: a könyörtelen ifjúságuk azt mondatja velük: mi, középkorúak miért nem megyünk szintén el valahová, és kezdünk új életet?!

A rák meg egy olyan betegség, amiben úgyis mindenki meghal. (?) Vietnámban meg sokkal rosszabb, és ha az ember Isaurát megsajnálta, még inkább szívtelen az, akinek a szép, ferde szemekben megbújó könnyek nem hatják meg a lelkét.

Ezek vagyunk MI!

Akik nem fogjuk fel, hogy:

- lehet jobb is annál, minthogy éppen nem rossz.

-  ami a tévében, rádióban elhangzik, az még nem szentírás, és nem biztos, hogy igaz.

- aki marad, az nem biztos, hogy gyáva, vagy lusta, netán buta, hanem kitart, mert a lelke mélyén szereti a hazáját. Nem, nem a kormányát: a HAZÁJÁT, ami mezőkből, fákból, ligetekből, csendes utcácskákból, kék tavakból, virágokból, emlékekből és a lelkünkből áll. 

- mindennek megvan a maga oka és következménye. 

- ha elköltjük valakinek/valaminek a pénzét, akkor bizony ennek van ellentételezése is: pl. be kell tartani bizonyos szabályokat, és el kell végezni bizonyos feladatokat.

- ha valami arcpirító ötlettel áll elő a kormányunk, akkor érdemes arra figyelni, hogy ezzel miről kívánja elterelni a figyelmet. Hiszen amíg "rágjuk a csontot", és egymást győzködjük, addig bizony fontos dolgok történnek...

- amilyen virágot szakajtasz, olyat fogsz szagolni, tehát a szavazás nem vicc! A kormány tagjai akkor is meg fognak élni, ha már nem tudnak az EU-tól több pénzt "lenyúlni": Te, meg én viszont éhen halunk, mert megszűnik a munkánk, a kedvenc kis közértünk, kivonulnak a cégek, és nézhetjük egymást szomorúan.

- és végül: a rákból meg lehet gyógyulni, ha van jó egészségügyi ellátás, segítség, orvosok és gyógyszer.

De ez ugye most Magyarországon nem igen van, legalábbis közembernek, elérhető közelségben, elérhető áron.

Én könnyen beszélek, mert nem vagyok érintett ebben a betegségben.

Én nehezen beszélek, mert kórházban dolgozom, és végstádiumú rákbetegeket látok naponta. Bekukkantok a szobákba, és nézem a falfehér, lehunyt szemű betegeket, akik félig valahol kicsit már odaát vannak... Ha szerencsénk van, nem jajgatnak. De néha igen, és akkor a folyosókon, nyitott ablakon bekúsznak a kiáltások, a szenvedés hangjai.

Nem tudom, hogy ezen betegekből hányan lennének újra egészségesek, ha nyugatabbra születnek. Vélhetőleg úgy az 50%-uk.

És azt hiszem, megvan, hogy kire haragszom. Azokra, akik lehetővé teszik vagy a döntéseikkel, vagy a szavazatukkal, hogy évente több tízezren feleslegesen haljanak meg. Anyukák, apukák, férjek, feleségek, nagymamák, nagypapák, gyerekek.

Milyen álszent dolog, hogy az eutanáziát nem engedélyezik, csak épp olyan körülményeket teremtenek, hogy mégis "megölik" ezeket az ártatlan embereket. De legalább fájdalmasan, hadd szenvedjenek....

Hála és tisztelet azon orvosoknak, ápolóknak, akik mindezek tudatában még mindig kitartanak és harcolnak érted, értem, értük.

És persze jó egészséget kívánok a vietnámi betegeknek is: ők aztán tényleg nem tehetnek erről az egészről!

Néha a részletekben több szépség rejlik, mint az összképben...A fények játékát igyekeztem megörökíteni egy forró, augusztusi napon.

Biztosan veled is előfordult már, hogy egy, a jelen valóságodnál színesebb, meghittebb álomból vert fel az ébresztő hangja, és kábultan próbáltad összerakni a hangulatodat ahhoz, hogy egyáltalán meg tudd kezdeni a napodat.

Egy ilyen ébredés után valahogy az egész nap fátyolosabb, szürkébb, és ha józan ésszel érti is az ember, hogy semmi baj nincs, a dolgok rendben vannak, valahogy mégis elszomorodik a Lélek, merthogy a Lélek-nek nincs esze, kora, józansága, megfontoltsága: az csak úgy érez...

Tele vannak a női lapok/oldalak arról szóló cikkekkel, hogy miképp lehetünk örökké fiatalok, miképp sportoljunk, szépüljünk, öltözzünk, szabassuk át magunkat, csak egy dologról nincs szó: mi a fenét kezdjünk a bennünk gyökeret vert vágyainkkal, álmainkkal, melyek fittyet hánynak a lehetőségeinkre, a korunkra, és kaján kisördögként kuncognak időnként, valahol szívtájékon, megfájdítva azt.

Emlékszem a kedvenc szórakozóhelyemre, a félhomályos, füstös pubra, ahol a DJ már kaján pillantással köszöntött, amikor szombat este beléptem: mennék én oda újra....de már bezárt. Pedig a karom, a lábam ugyanúgy megmozdul arra a zenére, csak már a hely nem létezik, csupán az emlékeimben.

Imádtam kilométereket sétálni fáradhatatlanul a zegzugos utcákban, meghitt városokban: ma már az izületeim sikongatnak halkan, ha megindulok a régi lendülettel.

Enyém a Világ! - harsogta fiatalkori egóm.

Kérek egy pici helyet a Világban! - szól mostanság a fohász, szerényen.

A Nívea reklámok mosolygó tisztasága, harmóniája volt az etalon egykoron, de ma már látom, hogy sem én nem vagyok a reklám szerinti karcsú, sudár szépség, sem nem kacagó, gondtalan emberek között élek, és egyikünk sem hord hófehér angórapulcsit, kék tengerész cipővel.

És igen, ez nem más, csak önsajnálat, amire sem nekem, sem más, negyvenes nőnek semmi oka nincs. Van családunk, otthonunk, munkánk, többé-kevésbé egészségünk, szórakozásunk: mindez mesés vagyonnak tűnik MÁS napokon. Az év 360 napjában, amikor a Lelkünk, Testünk, Körülményeink harmóniában, békésen megférnek egymás mellett, és egymással.

De van az a cudar 5 nap, amikor hiányzom önmagamnak, amikor valami, mondjuk egy álom felébreszti azt a valakit, aki egykoron én voltam, és akiben tűz, energia, hit lobogott, és vakmerően ment előre, bármerre vezetett is az út.

Hogy mi a teendő ilyenkor?

Kerülni a tükröt. Ez fontos dolog, mert ha az ember azt a huszonévest érzi magában, aki egykor volt, nem jó a szomorú, negyvenes orcánkat nézni.

Csinálni a munkánkat, dolgunkat, "mintha mi se történt volna". Enni egy szelet sütit. Igen, hízlal, igen, jobb volna helyette futni 2 km-t, de.... azt majd máskor.

Nézni az eget, ami szép kék, és örülni a bárányfelhőknek. Mert ez majdnem Nívea.

És várni a másnapot, hogy hátha rémálmodunk valamit, ami után megkönnyebbülve kelünk fel, hogy de jó, hogy nem valóság volt....

Egyáltalán nem terveztem aznap, hogy bányát szeretnék nézni. Amikor megbeszéltük a kirándulás útvonalát, csak az járt a fejemben, hogy hegyeket szeretnék látni, ahol rengeteg a zöld, és kevés az ember.

Pázmánd - Lovasberény - Csákvár volt a tervezett útvonal. A forgalom gyér volt, az út két oldalát napraforgótáblák, mezők övezték, és a táj olyan nyári, meghitt békességet sugárzott, hogy szinte kanyaronként megálltunk fotózni.

A Csákvári, őszre készülő gesztenyefákkal övezett templom kertjéből táblára lettem figyelmes, melyen egy szó állt: "Gánt". 

(Csákvári Római Katolikus Plébánia)

Valami emlékfoszlány suhant át az agyamon, hogy hallottam ezt  a nevet valahol, valami okból, így arra vettük az irányt. A Csákvárt Gánttal összekötő úton senkivel nem találkoztunk. Aztán elérkeztünk a faluba. Az egyik legrendezettebb, leghangulatosabb település, amit mostanában láttam.

Minden ház takarosan felújítva, virágok az ablakban és az út mentén: tisztaság és rend mindenütt. Ekkor már  a Google-t bújtam, hogy mit érdemes megnézni. "Gánti Bauxit Földtani Park", és "Balás Jenő Bauxitbányászati Múzeum" volt a két találat.

Föld alá márpedig nem megyek! - mondtam férjemnek, de azért elautóztunk odáig. Ő bement a múzeumba, ahol különféle bányászati dolgokat fotózott, míg én kint vártam őt, az árnyas padon.

(Balás Jenő Múzeum)

Amíg várakoztam, észre vettem, hogy a fák között csudaszép, mélyvörös táj bújt meg, az ég kéken ragyogott, és hirtelen kedvem támadt megnézni egy bauxit bányát.

(Gánti Bauxit Földtani Park)

Mint később megtudtam, a külszíni bányát 1926-ban nyitották meg, és az egyik legjelentősebb bauxitbányának számított Európában. A II. világháború idején Németország volt a fő "megrendelő", de a bánya 1953-ban érte el a csúcsteljesítményét, 600.000 tonnával.

1987-ben szűnt meg végleg a kitermelés, és utána hozták létre ezt a szabadtéri geológiai múzeumot. Utólag sajnálom, hogy nem mentünk teljesen végig a tanösvényen, de talán majd legközelebb, egy kevésbé meleg napon.

Gánt után Oroszlány - Tatabánya - Tarján felé vitt az utunk. Utóbbi helyen hiába kerestük a Hohenlohe kastélyt, mint utóbb kiderült, Tornyópusztán található, igaz, nem látogatható állapotban.

Bajnán egy fagyit is elnyaltunk, ott a templomot fotóztam le.

(Bajna)

Héreg - Bajna - Epöl útvonalon haladtunk tovább. Néhol olyan keskeny volt már az út, hogy alig látszott: ez valaha két sávos, rendes betonút lehetett. Epöl-ön ismét volt mit fotózni: sziklafalat a falucska határában. 

(Epöl)

Az egész napunkat Budapest 80 km-es vonzáskörében töltöttük, mégis annyi csodát láttunk, mintha száz, meg száz kilométert utaztunk volna.

Néha az orrunk előtt van a csoda, csak le kell érte hajolni....mondjuk, egy bauxit bányában. Vagy megcsodálni egy kiszáradt fát, melyben néha több is van, mint első látásra látszik.... 

A Tisza partján sétáltunk, egy kora délelőtt. Az ég valószínűtlen kék volt, és az odavezető úton még egy lepke is megállt egy pillanatra, hogy lefotózhassam. Gyönyörű, nyárillatú pillanat volt, amikor egy apukára lettem figyelmes, aki a tíz év körüli lányával társalgott, aki kint állt a parton, görcsös háttal, a homokban toporogva, míg apuka a derékig érő vízben, harsány hangon győzködte a kislányt.

- Ne hisztizz már, gyere be. Nem  hideg! - kiabálta a sportos, 30-as férfi.

- Nem megyek. Úgyis tudom, hogy elkapsz, és bedobsz a mély vízbe..... - szepegte a kislány.

- Dehogy doblak! Honnan veszed ezt?! Tényleg jó a víz. Gyere közelebb. - bűbájoskodott az apuka, és félig lehunyt szemmel nézte a gyerek anyját, aki egykedvűen ült egy elnyűtt törölközőn, kívülmaradva a történéseken.

- Ígérd meg!!! Ígérd meg, hogy hagysz belemenni. És nem dobsz a vízbe. - kérlelte a kislány az apját.

- Ígérem! Na! Csak ne hisztizz már. Hozzád sem érek! - felelte a férfi, érezhető türelmetlenséggel a hangjában. A kislány félve lépegetett a víz széléig, tanácstalanul körbenézett, felmérte a távolságot az apjától, és lassan bokáig a vízbe merészkedett.

Magamban fohászkodtam, hogy "Csak ne rontsa el az apa....csak ne ....Legalább ő ne....!"  Az utolsó "ne"-re már nem volt szükség... Apuka kigyúrt testtel, fürgén odaugrott a lányához, felkapta, és olyan csattanással vágta a mély vízbe, hogy az én bőröm is megfájdult.

A kislány sikított, csapdosott, apuka röhögött, majd közölte: "Ugye, megmondtam, hogy nem olyan hideg a víz?"

A fák még sokáig visszhangozták a kislány sírását, az apuka türelmetlen mondatait, és nekem sok minden eszembe jutott.

Az egyik az volt, hogy a bizalom is olyan, mint a reggel látott pillangó... Ragyog, színes, de ha megzavarják, elillan, és nem biztos, hogy valaha visszarepül.

A másik pedig, hogy ez a pillanat olyan volt, mint egy időutazás. Én már tudtam, hogy miért fog ez a kislány 15 év múlva, már felnőtt nőként piszok rossz kapcsolatokból kilépni, majd újra belemászni, és miért érzi magát végtelenül magányosan, miért lesz bizalmatlan.

Miért lesz olyan érzékeny a hazugságokra, miért próbál majd minden tett és mondat mögé rémképeket belelátni, és miért nem hisz majd senkinek a világon.

Mert mindig ez a vége. Ígéretet kapunk, aztán kemény letolást, hogy miért nem bízunk meg a másikban, és a végén ott a gúnyos nevetés, hogy "Mit hisztizel, ilyen az élet....?!"

Élünk valahogy, tesszük a dolgunkat, próbálunk helyt állni, megfelelni, JÓL cselekedni, és ha nem sikerül, sajnos nem találjuk meg azt a régi fotót, ami dokumentálja, hol és hogyan kezdődött az egész....

Magunkat okoljuk, a saját esendőségünket ostorozzuk, noha nem mindig mi vagyunk a hibásak....

Nem vagyok szülő, jogalapom sincs arra, hogy akár ezt, akár más szülőt ostorozzak, de valahogy azt súgja a megérzésem, hogy ezen apuka, ha türelmesen karjára veszi a gyerekét, lehet, hogy úszóbajnokot nem, de egy boldog gyereket nevelt volna fel.

És igen, a víz nem volt hideg....

A Füvészkertről elsősorban mindenkinek Nemecsek Ernő jut eszébe: annak is, aki szerette a könyvet, és annak is, aki nem. Pedig ennek a gyönyörű botanikus kertnek a története a 18. századig nyúlik vissza: sok kitűnő ember gyűjtőmunkájának és kitartásának eredménye az, amit ma is láthatunk.  

Az eredetileg angolpark-stílusban létrehozott kert, a természetes forrással táplált tóval, szigettel, műromokkal, valamint hatalmas pálmaházával, és  több ezer növényfajból álló gyűjteményével egyedülálló a maga nemében.

Ilyenkor, tél végeztével az ember lelke vágyik a színekre, a virágok illatára, így tegnap ott töltöttünk férjemmel pár órát fotózva, sétálva, csodálva azt, hogy Budapest micsoda kincseket rejt fáradt, öreg házai között.

A bejáratnál színes árvácskák fogadják a látogatókat:

Az út innen a kaktuszházba vezet, ahol számtalan kaktusz-faj talált otthonra, és élvezi a roppant száraz meleget. A piros "üvegmosó virág" az első, amit észrevesz az ember. 

A másik helyiségben már párásabb az idő, ott orchideák és flamingóvirág-félék is megbújnak:

Innen aztán elsétáltunk a gerle-házhoz, ahol mindenféle tollazatú és fajtájú galamb turbékolt, pihent, tollászkodott. Sok bokor már teljes terjedelmében virágzik, nevüket - elnézést - nem tudom, ám az illatukat illetően beszámolhatok arról, hogy mézédes, romantikus, életigenlő.

Egy "bebörtönzött" fára lettem figyelmes, amin egy tábla lógott. Erről megtudtam, hogy ez egy nagyon ritka fenyőfajta, a Sárkányfenyő, melyből eredeti élőhelyén, Ausztráliában alig 100 db található. Teljes tisztelettel néztem a zöldellő ágait, és arra a sok millió évre gondoltam, amit ez a növény túlélt, némiképp az emberiség tevékenységének dacára, illetve ez a példány 2006. óta  néhány embernek köszönhetően.

Innen a Pálmaházba mentünk, ahol szembesültem azzal, hogy nemcsak a szürkének van ötven árnyalata...

No, azért volt más szín is, gyönyörű virág formájában:

Kint, egy padon elücsörögtünk egy kicsit, majd a kinti virágzó fák virágait, és az apró tavat örökítettük meg:

Azt remélem, hogy sokan ismerik ezt a gyönyörű helyet. A belépőjegy - merthogy van az is - pár száz forint, az élmény megfizethetetlen. Bízom abban, hogy mindig lesznek olyan botanikusok, természettudósok, kutatók, akiknek ez a kert fontos marad, és még sok generáció gyönyörködhet az ott élő növényzetben.

Szinte az egész napunkat kommunikációval töltjük. Sms-t írunk, chat-elünk, telefonálunk, szerződést fogalmazunk, vagy a kollégával megbeszéljük, hogy mit is kéne csinálni kávézás után.

A szavak "ÉN" vagyok. A saját egónk, szívünk, eszünk diktálja, formálja egymás után a hangokat, melyek mondattá válnak, ígéretekké, hazugságokká, vagy pusztán tényszerű közléssé.

Ha felteszem a facebookra a következőt: "Holnap elköltözöm.", máris ismerősök hada keres meg aggódva, hogy mi történt, mi a baj, Tudják, hogy házas vagyok, és feleségként ez a mondat sok drámát sejtet.

Ha azt írom: "Holnap elköltözünk.", akkor máris kíváncsian érdeklődnek az esetleges lottónyeremény után, vagy hogy mi okból folytatjuk az életünket máshol.

Ha azt mondják neked: "Hiányzol" és erre az a válaszod: "Megyek, amikor tudok.", akkor ebben benne van, hogy az említett személyhez nem családostul, hónod alatt a kutyával fogsz beállítani, hanem egyedül, hiszen csak téged várnak, téged hiányolnak.

A "mi" és annak ragozásai mindig megmutatják, melyik csoportba sorolod magad, kivel érzed közös halmazban magad, és kivel nem. 

Aki a munkájából hazajövet úgy fogalmaz,  hogy "kimentünk, aztán megnéztük a helyszínt, majd felmentünk értekezletre, persze előbb kávéztunk",  akkor az egy olyan erős kötelék, melyben a mesélő nem gondol magára egyénként, csupán a közösség részeként.

Mindenki ismeri azon anyukákat, akik csillogó szemmel számolnak be arról, hogy miképp büfiztek egy jót, közvetlenül azután, hogy végre jót szopiztak: mert egy test,egy lélek a gyermekével, és minden rezzenésén osztozni akar. Később azután igen fájdalmas megtanulni újra a magyar nyelvet, és egy apró ragozással különválasztani azt, ami az első három évben még egyben volt.

Válás után a legfájóbb kérdés az, amit feltehet egy rég látott ismerős: "Na, hogy vagytok?".

"Már nem vagyunk, csak vagyok, kérdésednek köszönhetően most elég pocsékul."- hangzana  az őszinte válasz, de hát az ember mégiscsak udvarias, és ennek megfelelően felkacag, úgy tesz, mintha övé volna a világ, és széles mosollyal feleli, hogy minden rendben, igaz, hogy már egyedül van, de ez ám a remek élet....

Amikor ülsz valaki mellett a kocsiban, akit épp akkor hívnak telefonon, és az illető kapásból, gondolkodás nélkül feleli, hogy most épp autózik, és megy a dolgára, akkor a te státusod vagy az, hogy szerető vagy, akit nem vállalnak fel, vagy olyan ember, akit említeni sem érdemes. Nem rossz szándékból, de a beszélőnek tényleg eszébe sem jut, hogy valaki ül mellette, mert azon halmaz egyede hívta fel, akivel ő közösséget vállalt, tehát mindenki, aki ezen kívül esik, tényleg nincs ott.

Amit kimondasz, leírsz, közölsz: olyan, mint a vízben tükröződő kastély képe. Kicsit remegős, kicsit bizonytalanabbak a kontúrok, de ugyanazt mutatja, amit és ahogyan gondolod. Mert belőled jön, téged képvisel, és te felelsz érte akár hivatalos szervek előtt, akár a magánéletedben.

Lehet viccelni a szavakkal, kisebbíteni azok jelentőségét, de sosem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy egy-egy szó az életedet változtatja meg.

Iszonyú nagy ugyanis a különbség az "Ön rákos!"  és "Ön nem rákos!", a "Szeretlek!" és "Nem szeretlek"  a "Horvátországban nyaralok", és a "Horvátországban nyaralunk.", meg a "Várlak téged." és a "Várlak titeket." között.  Hogy a "Megcsináltam" és a "Megcsináltuk" közötti különbségről ne is beszéljek....

Persze ezek spontán dolgok. Az ember nem figyelheti egész nap, hogy miképp és hogyan beszél. Viszont, ha valaki megbántódik azon, hogy rendre kifelejtik a halmazból, fogadjuk el, hogy joga van megsértődni, főképp, ha az ő halmazában igen fontos szerepet tölt be a másik.

Pár napot Nyíregyházán, és a környéken töltöttünk. Csak egy átlag magyar házaspár vagyunk, akik nem a repülőjegyet húzzuk elő a zsebünkből, hanem a SZÉP kártyát, és hazánk térképét. Nem tagadom, gyönyörű emlék Párizs, az Adria, az Alpok, Bécs....de  az elmúlt években a magyar tájakat ismertem meg behatóbban.

A Nyírség az a hely, ahol minden adott arra, hogy az ember érezze, honnan érkezett és hová tart. Gyermekkoromban éreztem utoljára ennyire intenzíven a napégette fű illatát, a nyárfák és a diófa leveleinek őszi ígéretét, és azt, hogy én magyar vagyok. Nem kokárdákkal díszítve, zászlót lobogtatva, sportolók teljesítményét dicsőítve, üres, új stadionokat bámulva, hanem ott, a Nyíregyházi falu múzeumban.

Eltűnődtem, vajon hány, magát dicső magyarnak valló, haját gondosan borotváló, vagy épp állami autóban pöffeszkedő egyén járt az elmúlt években a Muhi csata emlékhelyén?

Hogy mi várja ott a látogatót? Egy tábla, mely szerint belépés csak saját felelősségre, mivel fokozottan életveszélyes a hely. És valóban. Egy fából faragott szárny hevert a földön, a keresztek megtépázva, egymást támogatva kapaszkodtak a domboldalba. Helyrehozni nincs pénz....

Vannak települések, ahol az ott élők szeretete megmentette a múltat. Ilyen Mezőkövesd és Boldogkőváralja.

Sárospatak felkapott hely, ott minden rendezett, bár a Bodrog folyó elhagyatottan hömpölyög, partját műanyag flakonok, és gondozatlan rét szegélyezi.

Vaján gondos kezek tették rendbe a kastélyt, és lenyűgözött, ahogy az ablakon beszűrődő fény hangulatot szőtt a régi láda, gazdagon faragott bútorok köré.

Nyíregyházán egy festményen akadt meg a szemem: a képben benne van a vidék minden szomorúsága és magánya.Ha én lennék a miniszterelnöknő, nem építenék több stadiont, mert a magyar ember a focit inkább nézi, mint műveli. És azon tehetséges gyerekek, akik Puskás Öcsit akarják követni, megtalálják az útjukat így is. Petőfi sem tablet-en írta verseit, a hallhatatlansághoz nem milliárdok kellenek, hanem tehetség, kitartás...és szerencse.

Ha én lennék az ország első embere, megismerném a jelent. A sok bezárt, szép emlékű csárdát, amelyben úgy negyven éve még a családok ették kockás abrosznál  a rántott húst uborkasalátával, mikor megálltak kirándulás közben. Észrevenném a tokaji borvidéken elgazosodott, láthatóan tulaj nélküli szőlőket, az elnéptelenedett falvakat, az elhagyott síneket, a COOP üzletek polcain megülő szegénységet.

Ha hatalmamban állna, éjjel-nappal úton lennék, és egy füzetbe jegyezném fel, min kéne javítani. Nem írnék ki népszavazást, nem táblákon üzengetnék, hanem megkérdezném az EMBER-t, hogy mit szeretne. És nem érdekelne, hogy az illető milyen pártállású, hisz-e Istenben, honnan jött, hová tart, csak az érdekelne: mit tehetek érte...?

Ugyanis nem azért lesz valakiből az ország első embere, hogy legyen egy országa, hanem azért, hogy az országnak legyen egy első embere, aki óvja, védi, és az érdekeit nézi.

Ha én lennék az ország miniszterelnöknője, magyar maradnék. Olyan, amilyenek - szívünk mélyén - mindannyian vagyunk. Kicsit kényelmesek, zsémbesek, humorizálni és enni szeretők, kíváncsiak, jó szívűek, lelkesedni tudók, depresszióra hajlamosak, perlekedők, stb. Nem akarnék 8 szobás házat kettőnknek, 5 autót, milliárdos bankszámlát, és nem üzletelnék, nem lennék díszvendég semmilyen rangos sporteseményen, merthogy.... dolgom lenne. Dolgoznék.

Ez az ország olyan szép. Minden szeglete, minden egyes fája, rétje, útja, folyói. Emlékszem, hogy milyen volt még gyermekkoromban. Nem nyugati, nem keleti, hanem..... olyan igazi magyar. Nekünk való, szerethető, elfértünk benne mindannyian, akárhogy is gondolkodtunk.

Sajnos (sajnos?) nem leszek miniszterelnök. Ahhoz kellene egy erős párt, erős párthoz sok pénz, valamint megfelelő iskolák és nyelvvizsgák ahhoz, hogy betölthessem a posztomat. Tehát mindaz, ami most meg van és volt néhány embernek, akik  "bölcsességüket" és iskolázottságukat  úgy használták fel, ahogy most kinézünk....

Én csak a szeretetemet, hitemet, és munkámat tudnám felajánlani az országért. Az pedig kevés. Kár. Pedig - úgy hiszem - jó miniszterelnöknő lennék, mert van egy valami, ami megkülönböztet a jelenlegitől: tényleg szeretem ezt az országot és a benne élő embereket./Fotó: Dya/