Az első, és rövid, tömör válaszom az, hogy: IGEN!
De akkor igen kurta bejegyzés születne, így azért mégiscsak kifejteném azt a gondolatsort, mely jó pár hónapja megérett bennem.
A 2000-es évek elejétől a választási kampányok kötelező elemei közé tartoznak a felelőtlen igérgetések, (melyeknek nem hogy jövője, de jelene, azaz realitása sincs), valamint mások lejáratása, amikor teljesen mindegy, hogy a vád igaz-e, vagy sem, lényeg, hogy minél nagyobbat üssön.
Az emberek pedig, akik amúgy István bácsi, és Mari néni névre hallgatnak, csupán "választók" lesznek, akik egy okból születtek meg, mégpedig azért, hogy 18 éves koruk után a megfelelő helyre, és a megfelelő időben egy darab szépen megrajzolt, egymást keresztező vonalat rajzoljanak.
Mivel általában a hatalmon lévő pártnak van elegendő anyagi forrása arra, hogy megszervezzen egy remek lejárató kampányt (háttéranyag-gyűjtés, információ szerzés, stb.), vagy a médiákon keresztül elhintse az emberekben azt a gondolatot, hogy egyedül a jelenleg hatalom garantálja a védelmet, biztonságot, és az ígéretek terén is határ a csillagos ég, így az ellenzéknek egy lehetősége marad: tisztelettel és közvetlenül beszélni István bácsival és Mari nénivel, akik nem (csak) statisztikai számok adózás és választások idején.
Ha a választásokat egy futóversenynek tekintem (hiszen van cél, vannak résztvevők, győztesek és vesztesek), akkor az alapvető sportszerűséget hiányolom néhány politikus módszerében.
1. Mielőtt eldördül a startpisztoly, nem sportszerű az ellenfelet hozzákötözni a pálya szélén lévő kerítéshez.
2. Irreleváns, hogy a mellettünk futónak ki sógora, házas-e, parkolt-e tilosban, és festi-e a haját.
3. A futóversenyen nem lehet úgy nyerni, hogy leülök egy székbe, és míg a többiek futnak, addig én azt hajtogatom, hogy: "Rosszul futnak, tehetségtelenek, hazudnak, bénák, csúnyák." Ott nekem kell a legjobbnak lennem. A politika az egyetlen hely, ahol azok is nyerhetnek, akik nem azt mutatják be, hogy ők mennyire jók, hanem azon igyekeznek, hogy a másikat befeketetítsék.
4. A sportolók tisztelik egymást.
5. Nem tiszta verseny az, ahol ugyanazé a pálya, aki a döntőbírákat is fizeti, ahol csak azok jöhetnek be szurkolni, akik a tulaj versenyzőit favorizálják, és ahol az ellenfeleket tojással dobálják futás közben.
Van egy dolog viszont, ami (sajnos) sok esetben ugyanolyan a politikában, mint a sportban: megnyerem az érmet, ünnepeltetem magam, aztán szevasztok...
Pedig a választások megnyerése nem a cél, hanem egy munkafolyamat kezdete, amikor feladatot és felelősséget vállalunk azokért, akik ránk szavaztak.
Az ígéretek terén egy dolgot tartok tisztességesnek: ha valaki azt vállalja, hogy a lehetőségeihez, a körülményekhez, és a megismert tényeknek a birtokában a lehető legjobb munkát fogja végezni, és a leglelkiismeretesebben fogja képviselni az embereket.
Nyugdíjemelés, ingyen lehetőségek, csodák, pénz, rohamos fejlődés, lottónyeremény, szivárványos póni, örök szerelem: ezt még egy vidéki búcsúban is megjövendöli a tenyérjós, de azért illik ezen ígéreteket fenntartással kezelni.
Jó lenne, ha egy politikus sosem felejtené el azt, hogy azért kapott bizalmat az emberektől, hogy az ő érdeküket képviselje, és nem azért, hogy a saját gyarapodását tartsa szem előtt.
Nem a hatalomhoz kellene ragaszkodni, hanem az emberek bizalmához... És ezt a bizalmat - szerintem - nem lehet (nem szabadna) kivívni hazugságokkal, félelemkeltéssel, túlzó igéretekkel, mert az végtelenül messze áll egy sportszerű versenyben lefolytatott, tisztességes megmérettetéstől.
Tisztelet, higgadtság, realitás: ez lehet az új politikai generáció titkos fegyvere, akár képviselői, akár választói szempontból nézem. Mert ennek a három tulajdonságnak a birtokában nyugodtan lehet vitatkozni egy témáról, új szempontokat ütköztetni, vagy megoldásokat keresni akár a nagypolitkában, akár kommentek formájában.
Talán még télen bukkantam egy nagyon szép fotóra: egy romos templomot ábrázolt, a szántóföld közepén. A húsvéti pikniket terveztük ide, ám az időjárás akkor nem volt túl kedvező, így május 1-re esett a választás, hogy megnézzük Somogyvámost.

















Ahogy fogom a kezemben a mobilomat, egy név után kutakodok, és közben átpörgetek neveken, melyeket már hiába hívnék...
A bejgli reklámok és a különböző híradások között próbál az ember eligazodni, és azon igyekszik, hogy egyszerre tudjon a szent ünnepre hangolódni, és a politikai nézetei is megtalálják a megfelelő választ arra, ami jelenleg történik.



A vonat aztán megállt Kelenföldön, Székesfehérváron, és még néhány állomáson attól függően, hogy felszálltak még utasok, vagy épp el kellett engednünk egy menetrend szerint közlekedő gyorsvonatot. Az ácsorgás perceiben információkhoz, a fakultatív programokhoz járó karszalaghoz, pogácsához és némi üdvözlő italhoz jutott hozzá az utazóközönség, mely most is igen vegyes összetételű volt: nagymamák, fiatalok, egyedülállók és házaspárok zsúfolódtak össze békés egyetértésben a szűkös fülkékben.












Picit eleredt az eső, és már csak annyi idő maradt, hogy lefotózzam a két különböző vonatgenerációt:












Nem oly régen Öskün jártunk, akkor még hűvös, februári szél fújt, nem is volt arra senki...
Egy másik alkalommal Kemencére kirándultunk: a kisvasúttal mentünk egy kört. Az utolsó "állomáson" volt idő fotózni kicsit a kristálytiszta patakot.
Nyugalom vár a Kiskunsági Nemzeti Parkban is. Kevesen ismerik úgy, mint én, hiszen gyermekkorom egy részét ott töltöttem, nyaralás címén. Akkoriban félelemmel töltött el a csend, melyet csak a nyárfák susogása, az ősborókás közül kibukkanó rókák halk lépése, és a riadt fácánok rikoltása tört meg. Most fotózni mentünk oda, s bár sok minden megváltozott azóta, a Magyarországon egyedülálló homokdombokat azért megtaláltam.

Egy vár látványa is elgondolkodtatja az embert, hiszen ahol most épp lángost sütnek, vagy játék kardokat árulnak, ott a mélyben talán honfitársaink nyugszanak nem tudván arról, hogy életüket egy turistalátványosságért adták.
(Kinizsi-vár)
Tavaly jártunk a Szajki-tavaknál, ott sem volt épp szezon, a víz tükörsima volt, és az a csend....

Tudom, hatásvadász cím. Meg nem is kért fel engem az az ismeretlen, remélhetőleg boldog gyermekkort magáénak tudható kisfiú, hogy írjak helyette.