Sokszor tűnődök azon, mi is tulajdonképpen az "örökharag", "sohatöbbbetnembeszélekveled"  mozgatórugója, oka és "kórlefolyása".

Vannak emberek, akik könnyen penderítenek életükből ki felesleges, vagy feleslegesnek vélt egyedeket, és mondvacsinált ürüggyel magyarázzák, mi ennek az oka.

"Nem úgy beszélt velem, ahogy kellett volna! Megsértett! Nem hívott meg az esküvőjére! Nem jelölt vissza a facebook-on! Kritizált! Nem úgy viselkedett, ahogy elvártam! Nem azt tette, amit mondtam!" - és így tovább, ezernyi ego-szülte felháborodás, amely azért lássuk be, gyenge lábakon áll.

(Persze vannak olyan tettek, melyek megbocsáthatatlanok: erőszak, aljasság, hűtlenség,  rosszindulat, kegyetlenség, hazugság. Ilyenkor természetesen lehet és néha kell is megszakítani minden kapcsolatot azzal, aki ezt elkövette.)

A papírforma az, hogy aki nekünk fájdalmat okoz (akár valóságosan, akár az önérzetünket sérti), az egy "szemét" ember, és természetesen az ilyet ettől fogva mély megvetéssel sújtunk, szívünkből kizártuk, és emlékét sziklához erősítve vetjük a mélybe.

A nem papírforma meg az, hogy  lelkünk sérült (egonk bánatosan ölelgeti és együtt zokognak), másrészt viszont dühösek vagyunk, hogy velünk ezt hogy lehetett megtenni, és akkor jön az érzés, hogy na, most akkor "örökharagszunk"!

"Örökharagudni" meg akkor jó, ha a másik erről tudomást szerez, és a lelkiismeretfurdalástól elgyötörten rágja a pokol kapujának kilincsét. De ha valakivel nem beszélünk többet, akkor az miképp fog tudomást szerezni arról, hogy mi épp "örökharagszunk" rá?

A technika segítségünkre van, úgymint: a hívószám letiltása, fb-on való tiltás, és minden létező helyről való tiltás.

Ez pillanatnyi mámorral tölti el a haragvót: "Ha ő nem lát, én sem látom, így az a valaki nincs is!" A facebook-on törölt ismerősök megszűnnek számunkra létezni, legalábbis a virtuális létben.  Ilyen egyszerű volna....? Nem hasonlít ez egy picit arra a 3 éves gyerekre, aki kuncogva bújik el a takaró alá, és elhiteti magával, hogy ha ő nem látja a szüleit, akkor azok sem veszik őt észre?

Tényleg vége egy kapcsolatnak, és az érzelmi kötődésnek is, ha kitöröljük valakinek a telefonszámát? Azt akadályozzuk ezzel meg, hogy a másik keressen, vagy mi nem akarunk a szívünkre hallgatni, és felvenni újra a kapcsolatot?

Van, aki ezt lazán, művészi módon űzi. Közeli hozzátartozókkal szakít meg minden kapcsolatot, barátságokat rúg fel, és folyton új szereplőket keres,  mert azt hiszi, a  TÖKÉLETES EMBER ott várja egyik bokorban, és  csak szépeket, okosakat mond, mindenben alkalmazkodik, és hibátlansága okán joggal viseli a "szent" nevet.

 Nem akarok senkit elkeseríteni, de azt gyanítom, hogy az a bokor bizony üresen árválkodik, maximum egy üreginyúl rágcsálja a friss hajtásokat, merthogy a HIBÁTLAN EMBER éppen egy regényben, vagy filmben szerepel, szuperhősként.

Van az a mondás-féle, hogy az a szeretet, amelyik elmúlik, sosem volt igazi. Ez nem igaz, hiszen minden kapcsolat kihűlhet, elfogyhat a mondanivaló, más irányt vesz két ember jellem-útja, szóval igen, létezik olyan, hogy egy szeretet cseppenként ugyan, de elfogy.

Na, de hogy keddről szerdára virradóra, 8 óra 12-kor elmúlik a szeretet, noha még  8 óra 11 perckor lobogva égett, na, olyan nincs. Vagy sosem volt, tehát 8 óra 11 perckor sem létezett, vagy pedig 8 óra 12 perckor is tart még, csak az ego, önhittség, és egyéb jellemkellemetlenségek kaján vigyorral ráültek emberünk lelkére, és feltartották az "örökharag" táblát. 

 A technikai tiltások szerintem abból a félelemből fakadnak,  hogy nehogy a másiknak legyen lehetősége mondani valamit,  amitől kénytelen belátni a harcias lélek,  hogy nincs is oka "örökharagudni".

Lehetséges, hogy nincs értelme az "örökharagnak", sokkal inkább egy normális távolságtartásnak, emberi módon, az elmúlt szeretet szentségéhez méltóan?

Az én életemben is van pár ember, akivel nem tartom a kapcsolatot. Nem "tiltottuk le" egymást, ha összefutottunk valahol, kulturáltan váltottunk pár szót, de nincs értelme egyébként beszélnünk, mivel a világlátásunk teljesen különböző,  és csak felidegesedünk egymás dolgain. 

 Kétségtelen persze, hogy van, aki gyűjti a haragosokat. Minél több emberrel nem áll szóba, annál erősebbnek véli magát (egyedül a világ ellen..., engem úgy sem ért meg senki...), míg ha véletlenül szeretnie kell valakit, elveszíti a fonalát, mert a pozitív érzésekben nem annyira gyakorlott.

Az "örökharag" lelkes hívei valahogy úgy gondolkodnak, hogy tőlük, a viselkedésüktől, a tetteiktől teljesen függetlenül reagál a másik (természetesen elfogadhatatlanul, és hibásan), így képtelenség meggyőzni arról, hogy ha goromba, és a másik megsértődik, akkor ez olyan természetes reakció, mint az, ha a borsot felszippantjuk, és legalább 10 percig prüszkölünk tőle.

 Jómagam nem tudok "örökharagudni", maximum 1 órát.  Kitérni a másik dühöngései elől igen, de bennem mindig megfogalmazódik a kérdés: én vajon mit tettem, ami miatt a másik megorrolt rám?

Ha fontos az illető: rendezni próbálom a dolgot. Ha nem: csendben lelépek. És ezt fordítva is így gondolom, és tapasztalom: aki szeret, az ezredszer is átrágja magát a kusza mondataimon, idegesítő tetteimen, és megpróbál rendet tenni benne.

Én - hadd legyek egoista és önző - azt tisztelem, aki időt, energiát és szeretetet fektet kapcsolataiba, akár fájdalmas, és nehéz, akár megterhelő.  Persze nem vitatom, hogy a tiltó gombot megnyomni eszközeinken lényegesen gyorsabb, és könnyebb. (Könnyebb...?)

Az örökös harc a világgal meglehetősen torzítja az ember lelkét és tisztánlátását, és kikövezi a magányosság útját. Pedig lehet, hogy csak ki kellene nyitni azt az ablakot, és egy szép kertből pár barátságos ember mosolyogna ránk....

 (Fotó: Dya - Pannonhalma)

(Fotó: Dya-képek, Lovasberény, nem kórház)

- Elviszem anyámat erről a lepratelepről. - mondta a hozzátartozó, és tekintete világosan kifejezte, hogy mélyen elítéli és lenézi a körülményeket, ahol a beteg feküdt. Van bennem annyi empátia, hogy egy kívülálló szemével lássam azt a helyet, ahol napi 8 órát időzök, lassan két éve.

Nos, igen.... Ez nem az Operaház eleganciája, amely az első munkahelyem volt. Nem is a tágas, külterületi épület, melyet virágzó park vett körül, melyet saját kertészünk gondozott, és egy belsőépítész munkáját dicsérte a berendezés, mely munkahelyemül szolgált 16 szép évig. És még csak nem is a belváros közepén lévő, elegáns,  vörös szőnyeggel borított irodánk, ahol 6-an tartózkodtunk, közel 120 m2-en.

Nem, ez egy budapesti kórház, 250 beteggel, személyzettel, és legalább 100 éves múlttal. De nem csak a múltja nyúlik vissza évtizedeket, hanem a falai, világítása, töredezett padlózata is sok mindent mesélhetne.

Szobáinak egy része nem túl világos, táncparkettnek sem alkalmas, és hát ott a szag....az a bizonyos szag....

De aztán visszatértem a saját szempontjaim, érzéseim közé, és elmondom, én mit látok....

A szagot nem az ott dolgozók okozzák. Mi kijárunk a mosdóba, reggel frissen fürödve megyünk be dolgozni, és a dezodor is naponta többször előkerül.

A szagot a te anyukád, az ő apukája, a ti nagymamátok, és az ő testvéreik okozzák.... A betegek. Merthogy van, aki úgy kerül be, hogy a kedves hozzátartozók részint figyelmességből (nehogy fájdalmat okozzanak), részint undorból, de a legkevésbé sem a zuhany alól szedik ki a betegeiket, mielőtt hozzánk kerülnek. Van, akiről a nyári koszt kell decemberben levakarni. A más kórházakban, vagy otthon "összeszedett" felfekvések miatt kialakult sebek sem a rózsavízhez hasonló illatúak.

A demens, ám életerős betegek kerülik a mosakodási lehetőségeket, mint ördög  a szenteltvizet, márpedig erőszakkal vízbe fojtani egy beteget sem szoktak az ápolók.

És hát ott a pelenka kérdése.... Ha kiszámoljuk, hogy egy osztályon van 30 beteg, ehhez társul 3 nővér, és a betegek naponta kétszer biztosan használják azt a pelenkát, akkor ki tudod számolni, hogy amennyiben ez a 3 nővér eteti,  fürdeti, orvossággal tömi a beteget, akkor mennyi ideig fekszik a TE hozzátartozód elhasznált pelenkában, aminek a szagától TE undorodsz.

És igen, ágyat is kell naponta többször húzni, mert a pelenka nem túl népszerű, mert igaz, hogy felkelni nem tud a beteg, de magáról lerángatni a pelust még van ereje.

Vannak olyan betegek, melyekre nem szívesen nézel, és hozzájuk sem nyúlnál....Volt olyan néni, akinek már nem volt arca, mert a rák szétbomlasztott mindent.

És azok, akik itt dolgoznak, etették minden nap, csillapították a fájdalmát, és igyekeztek elviselni a szagot....

Jómagam a betegfelvételen dolgozom. 50 m-re van tőlem a röntgen. És a csukott ajtón át hallom néhány beteg fájdalmas jajgatását, kétségbeesett sírását, mert még az is fájdalmas számára, hogy átteszik a tolószékből a röntgen asztalra. És nem, nem azért mert az ápoló durva lenne, hanem azért, mert olyan súlyos az állapota,  hogy még a lélegzetvétel is fáj.

Te tudnál így dolgozni? Figyelni a munkádra? Vagy te, kedves hozzátartozó, kellemes zenét hallgatsz az irodádban?

Micsoda türelem kell a kétségbeesett hozzátartozókhoz, az értetlenkedőkhöz, azokhoz, akik Ritz Szállót remélnek a pénzükért,  és velem veszekednek, hogy  csak ezeket a kórházi ágyakat kapják...

És ott vannak a betegek, akik pont annyira nyűgösek, hisztisek, fárasztóak, mint akár te, akár én lennénk, ha a kényelmes otthoni körülmények helyett idegen haldoklók között kellene tölteni a napjainkat, rettegve attól, hogy mi leszünk a következők....

Ma bejött egy hozzátartozó. Reggel hunyt el az édesanyja. Amíg intéztük a papírokat, és  könnyes szemmel emésztette az emészthetetlent, azt mondta:

- Annyira jó, hogy itt lehetett... Annyi szeretet vette körül, mindenki végtelenül kedves volt vele. És annyira jó, hogy szólt a doktor úr, hogy ma korábban jöjjek be.... Így elbúcsúzhattam tőle..

És igen..... Ez a hozzátartozó ugyanazt a levegőt szívta, ugyanazt a kopott csempét látta, ugyanúgy a legjobbat akarta az anyjának, csak épp mindezt nem a racionális tényeken, hanem a lelkén keresztül élte meg.

A béreket nem mi adjuk magunknak, mint ahogy a kórházi körülményeket sem mi teremtjük meg. Ezek javításáért állami szinten kell verni az asztalt.

Mi nem tudunk mást, csak szeretettel fordulni az emberek felé. És igen, beesik egy-egy türelmetlenebb nap, egy ingerültebb megjegyzés, mert emberekből vagyunk, ráadásul fáradt emberekből, főleg, amikor egy napra 7 elhunyt jut, és 7 összetört családdal kell empatikusnak, megértőnek lenni.

....de hogy ez lepratelep lenne....?!

Kikérem magamnak, és mindazoknak a nevében is, akik erejüket megfeszítve, dög fáradtan teszik a dolgukat, és próbálják valamivel könnyebbé tenni a betegek életét. És igen, a hozzátartozókét is, egy kedves kérdéssel, egy biztatással, egy zsebkendővel.

És van, aki ezt értékeli, és van, aki nem.... De mindegy.... ez csak úgy kiszaladt belőlem.  Tényleg nem a Grace Klinika.... de attól még szerethető....

S kezdetben vala a szerelem....

Semmit nem tudsz a másikról, de a létezése elég ahhoz, hogy szépnek, erősnek, hitelesnek, és főképp egyedinek lásd. Amit mond: a bölcsesség maga! Amit tesz: tökéletes! Ahogy gondolkodik: csak rábólintani tudsz, hogy nahát, te is pont így, és pont ezt akartad mondani.

És a külseje? Neki van a legszebb....mindene! Csukott szemmel magad előtt látod minden porcikáját, érzed az illatát, és valóságosabbnak tűnik az éjszaka homályában, mint a párnád, amit magadhoz ölelsz.

Érzed, sőt TUDOD, hogy mit gondol, mit tesz, és önmagad ikerlelkeként tartod számon: ami neki fáj, az neked is sajog, sőt: jobban. 

Úgy véled, hogy ha jobban megismered, akkor az Édenkert lakója lehetsz örökkön-örökké, mert mézédes a gyümölcs, ami kigurult a parkból, ahová minden erőddel be akarsz jutni.

Elszántan érzed, hogy tiéd a világ, sőt: A (!) VILÁG (!). És tiéd a SZERELEM, mert azt még senki nem érezte sem így, sem ennyire, sem sehogy. Rálegyintesz a többi emberre: dehogy értik ezt.... ez MÁS.

És meg akarod ismerni még jobban...

Kérdezel, és ő válaszol. Na, nem egészen úgy, és azt, ahogyan azt elképzelted, de szíved ezt ÚGY akarja hallani, és ezáltal a füled is elsiklik mindazon információk mellett, ami lelkednek kevéssé lenne tetsző.

Van sémád is, hiszen voltál már szerelmes. Igaz, emlékeid csak addig jutnak eszedbe jelen pillanatban, amikor hódítottál, és hódultál. Onnan valahogy elhalványodnak történések....

Jönnek a gyönyörű, együtt töltött órák, napok, hétvégék. Te úgy érzed: kezedben a gyeplő, irányítod az eseményeket, és minden aszerint alakul, ahogy azt vártad, gondoltad. (Ő ugyanezt érzi.) Te őt életed puzzle-jában egy felhő alakú darabkának látod, ő téged a virágoskertből hiányzó tulipánnak. Megfelelő távolságból szemlélve neked tényleg vannak tulipánra hajazó szirmaid, neki pedig kis fehér bárányfelhő-pamacskák tükröződnek a szemében.

S mindketten lassan-lassan elkezdtek munkálkodni azon, hogy az üres helyre a másikat bepaszírozzátok, aki persze ez ellen kézzel-lábbal tiltakozik, hiszen ő a saját életét akarja teljessé tenni veled, míg te a tiédet, ővele.

....és akkor kezdetét veszi az ismerkedés....

Telnek, múlnak a hetek, hónapok, és a különlegesnek vélt, éteri egyedről kiderül, hogy húsból, vérből, múltból, nyűgből, sebzett lélekből, egóból, vágyakból, és gyarlóságokból  (is) áll.

És a legnagyobb hibája: saját elképzelései vannak arról, mit és hogyan szeretne, ami - mint utóbb kiderül - nem teljesen egyezik azzal, amit te terveztél.

Azt veszitek észre, hogy már nem ketten vagytok, hanem sokan... hisz ott az összes rokon, barát, munkatárs, ex, gyerek, háziállat, szomszéd, akik a te életedre a kívántnál sokkal nagyobb hatással vannak. Ha szimpik, akkor szerencséd van, ha nem, akkor ráfaragtál....

.... amikor összeköltöztök....

Jönnek a hétköznapok. Az embereknek alvásra, evésre, tisztálkodásra, és szórakozásra van szüksége akkor is ha egyedül él, akkor is, ha párban.  Már fontossá válik, hogy ki mikor kel, meddig tévézik, salátázik, vagy kolbászt fal, horkol-e, vagy csendben pihen, otthon ücsörög, vagy kimenne a világból, elherdálja-e a pénzt, vagy kuporgat, és balra, vagy jobbra szavaz a választásokon.

Tiszta ruha, tiszta otthon mindenkinek kell, na de ki lesz a háztartási tündér, és ki viszi ki a mosatlant? És persze ott a nap 8-10 óra munka is, ami vagy időbeosztásban, vagy tartalomban nem stimmel: az egyik mindig "civil" marad a másik hivatásához képest. Különben is, te mindig többet dolgozol, és keményebben, mint a másik - ez a licitálás is "kellemes " időtöltés a pároknál.

 ...egymásra meredés.....

Körülbelül itt ismered meg a másikat, és magadat is, akivé párod mellett váltál. Hol magadra meredsz a tükörben, hol a másikra: ki ez????!!! És akarod-e ezt az egészet így, ahogy most van?! Kétségbeesetten  próbálsz újra az lenni, aki a startvonalnál voltál. Hiszen neked jogod van egy csomó mindenre.... Eljárhatsz szórakozni, sörözhetsz, dumálhatsz idegenekkel, és teheted mindazt, amiben egykoron örömödet lelted. Feltámadt egód harci díszbe öltözik, és farkasszemet néz párod felvértezett öntudatosságával: na, akkor ki is lesz az, aki majd új szabályokat vezet be, a "nekem mindent lehet, a másik hallgasson"  elv szerint?!

...harcok....

Mindent egymás fejéhez vágtok. Övön alul, és felül megy a bunyó, mindennek a másik az oka, és leveritek egymáson még azt is, hogy az óvodában belétek tömték a tejbegrízt. Minden rossz, amit a másik mond, ahogy kérdez, ahogy rád néz, ahogy mozdul, ahogy létezik.... Ez a szerelem teljes ellentéte: a párod immár maga az ördög, vagy ördögina, aki kénkövet hány egész nap, a te bosszantásodra. Mindenki megsértődik mindenen, és egy "jó reggelt" köszönés mögé is válóokot vizionálsz.

...vízválasztó...

És ennél a pontnál vagy végleg elköszöntök egymástól, vissza sem nézve, vagy leültök "dolgozni a kapcsolaton". Ami persze nagyon kínkeserves, nyögvenyelős, életidegen, kínos, és még a végkifejlet is kétséges. Ez olyan érzés, mint hányás után megpróbálkozni az első falattal.... Kicsit sem esik jól, sőt....

S hogy miért próbálkoztok még is....? Mert bizonyos dolgok stimmeltek... Mert akkor fekszik és kel, amikor te. Meg azon a poénon nevet, amit te is humorosnak találsz. Mert vannak közös emlékek, és szereti a kávét, ahogy te főzöd. Te meg nem akarod még egyszer elmagyarázni, hogyan szereted az ágyat bevetve: ő már tudja. Egymáshoz idomultatok, elfogadtad a munkáját, ő a rokonaidat, és megszoktátok, hogy ha megszólal egy zene, egyszerre nyúltok a rádióhoz, felhangosítani azt.

Már vérig sértegettétek egymást mindennel, és felkészültél minden szófordulatra, és adott esetben már csendben is tudsz maradni,  reagálás nélkül. Ő sem ugrik minden hülyeségedre.

Kezded magad újra jól érezni vele. Pár dologra rácsodálkozol: nahát, ez egész ügyes... Ő is elismerően néz rád olykor. Elfogadjátok: ő nem volt bodros felhő, te sem nyalka tulipán. Az a darabka továbbra is hiányozni fog mindkettőtök életéből, de attól még a teljes kép egész kellemes. Ha messziről nézed, nem is látszanak a hiányzó darabok...

Az emberek többsége az "egymásra meredés" időszakában szakít. Aztán van egy réteg, aki kibírja a "vízválasztóig".  És van egy szűkebb kör, akik túljutottak a kénköves poklon, és együtt maradtak.

Nem, a kapcsolatot egyáltalán nem erősíti a sok veszekedés, gyűlölködés. Mondjuk ki nyíltan: nagyon szétzilálja azt. És a hiányérzettől sem szabadul meg senki. 

De az a képesség, hogy az ember ezt is túlélte, ezt is valahogy megemésztette, ezzel is kezdett valamit, azt jelenti, hogy van benne egy érzés, ami nem teszi szentté, hibátlanná, önzetlenné, de.....valamit mégis ér.

Azt hiszem, ez a...... szeretet.

(Fotó: Dya)

Sokan, sokféleképpen tölthették ezt a vasárnapot. Az útvonalunkat keresztező plázák, üzletközpontok telített parkolójából ítélve a legtöbb ember meleg, zsúfolt helyen volt, míg mi szinte egyedül autókáztunk Esztergom fényeiből Budapest felé.

Az Esztergomi karácsonyi vásárban már éjszaka leszállt a köd, a forralt bor illata keveredett a párás, gomolygó levegővel.

A ködben minden picit sejtelmesebb, meghittebb, ahogyan ezt másnap, a hazavezető úton is tapasztaltam.

Visegrád felé tisztult az idő, bár a várat lentről alig lehetett látni.

Bár meglehetősen hűvös volt, a dércsípte növényeket mindenképp meg akartam örökíteni, és azt az apró hókupacot is, mely még hősiesen ellenállt az egyre bátrabb napsütésnek.

Mikor már a kocsin is olvadni kezdtek a jégcseppek, végképp búcsút mondtunk a nyugodt természetnek, és elindultunk, hogy újra elvegyüljünk a karácsonyi készülődők között.

Alighanem a fotózást kezdtem először: Makk Marcis bélyegek (korosztályom érti....) gyűjtéséből származó 500,-Ft-ért (plusz édesanyám támogatásával) vásároltam az első fényképezőgépemet, valamikor tizenéves koromban. Nemsokkal utána megírtam első versemet is, szóval a képi és írott szó általi kommunikációt viszonylag hamar kezdtem.

Sosem tanultam egyiket sem, hobbiként szerepelt életemben a blog-írás és a fotózás: nem a tudás, hanem az ihlet adta mindig is az ötletet és kedvet a témákhoz. Nem is akarom magam profi fotósokhoz hasonlítani, sem írók nyomdokaiban loholni: a szívem és a lelkem fogalmazódik meg mindabban, amit közreadok, és ez számomra elég is.

Emlékszem, jó pár éve egy akkor futó celeb ismerőse keresett meg, hogy írjam meg M. Anikó életrajzi könyvét, természetesen az ő neve alatt. Nemet mondtam. Nem mintha bármi bajom lett volna azzal, akinek a nevében kellett volna írnom, de irányítottan róni a sorokat úgy, hogy abban én nem jelenek meg sem stílusjegyeimmel, sem fantáziámmal: nos, ezzel elveszítette volna varázsát az írás.

Épp ezért voltam picit gondban, mikor nemrég felkérést (lehetőséget) kaptam arra, hogy egy fotósorozatot készítsek a MÁV Nosztalgia étkezőkocsijairól.

Semmi nem volt adott ahhoz, hogy jól sikerüljenek a képek. A vonat nem egy hangulatos mezőn állomásozott, hanem a Nyugati Pályaudvaron, ahol az ablakokon át ott virított a szomszéd sínpáron várakozó, ütött-kopott helyi járat, nyüzsögtek az utasok a peronon, az idő szürke volt és borús, és meghívott vendégek érkeztek az étkezőkocsikba, így időm sem volt arra, hogy hosszan elmélkedjek egy beállításon, mert sietnem kellett, hogy ne zavarjam meg a külföldi urak és hölgyek tárgyalását.

A kedves hölgy, aki végigkísért és mindent megmutatott, már nem volt ismeretlen számomra: volt néhány közös utazásunk a Nosztalgia vonatokon, egyszer Zircre, másszor Tapolcára kirándultunk az ő szervezésében.

Az étkezőkocsikban minden asztal meg volt terítve, és míg fotóztam, látni véltem azt a régmúlt korszakot, amikor elegáns öltözetű vendégek élvezték az ízeket, miközben a gőzös elégedetten pöfékelve húzta a szerelvényt.

Nem csak a régmúlt, de a jelen kényelme is megjelent a hálókocsikat illetően, bevallom, egy kényelmes alvásra szívesen ledőltem volna.

Az egyik kocsiban bárpulttal, a másikban LED tv-vel, és pianinóval is találkoztam: tényleg minden adott ahhoz, hogy valaki jól érezze magát a vonatúton.

Néhány percem maradt még, akkor már csak a saját örömömre fotózgattam néhány belső részletet:

Miután kigyönyörködtem magam mindenben, és elő-aggódtam azon, hogy vajon sikerülnek-e a képek, már csak arra volt idő, hogy előreszaladjak a mozdonyhoz, és néhány külső felvételt is készítsek.

Egy igazán remek délután volt, köszönöm, hogy a részese lehettem. (Egyébként nyáron a Nosztalgia gőzös Ráckevére ment, erről is írtam annak idején egy bejegyzést: http://fonixtoll2016.blog.hu/2017/10/01/bucsu_a_nyartol_608 )

 (A járművek megnevezése: 424.247 + WR4252 + WR252 + WRm029 + WRm012 + WRm004 + WR2347 + BcR041)

Elgondolkodtam ezen a Kevin Spacey ügyön, természetesen Kerényi Miklós Gábort sem kifelejtve. Valaki mond valamit, ami vagy úgy volt, vagy nem (ennek bizonyítása a megfelelő hatóságok dolga), ám mielőtt a dolog bizonyítást nyerne, az illetőt lapátra teszik, természetesen látványosan, nagy csinnadrattával.

Ez valahogy nem tetszik nekem. Mert ugye minden munkahely egy zárt közösség, ahol mindenki tud mindenről és az játékszabály, hogy bármi helytelen történik, amíg nem kerül "kívülre", addig bocsánatos bűn, viszont ha tudomást szerez róla a külvilág, akkor - elkerülvén a felelősségre vonást - azonnal mindenki elhatárolódik.

Ha mindaz valóban megtörtént, amiről a sértettek beszélnek (ne firtassuk, miért évek múltán teszik ezt), akkor nem volt titok a kollégák, felettesek, tulajdonosok előtt sem. Azok tehát,  akik most "elhatárolódnak", akkor lettek volna "tökös legények", ha akkor és ott "vágják orrba az illetőt" amikor megtörténtek a dolgok.

Játszani  utólag a naivat és erkölcsöset: finoman szólva sem elegáns...

Kevin Spacey-vel kapcsolatban pedig azt az egyszerű kérdést teszem fel: vajon tehetségtelenebb színész ma, mint 2 hete volt...?!

Vajon valakinek a munkájában elvégzett érdemeit feltétlen csökkenti az, hogy milyen ember...? Mielőtt rávágod, hogy igen, gondolkodj el valamin:

Gyermeked műtét előtt áll. Te ahhoz az orvoshoz viszed, aki példás családapa, jó férj, becsületes adózó, viszont középszerű orvos, vagy ahhoz a sebészhez, aki mestere a szakmájának, ám fogdossa az ápolónőket, és csalja a feleségét?

Ha felülsz a buszra, az érdekel, hogy a sofőr észreveszi-e a piros lámpát, és megáll időben, mert jók a reflexei, vagy az, hogy láncra köti-e a kutyáját?

Tisztában vagy-e azzal, hogy az a cukrász, akitől a kedvenc tortádat rendeled, esténként kiskorúak fotóját bámulja a neten?

És ne feledjük "feddhetetlen" politikusainkat sem, akikről azt gyanítom, elég sok sajátságos hobbinak hódolnak, csak mert megtehetik.... Szót ejthetünk a mai magyar, fiatal, bódult állapotú celebjeinkről is, vagy az alkoholista, gyógyszerfüggő híres színészeinkről is. De visszamehetünk a múltba is: festőművészek, zenészek, írók műveit csodáljuk, és tanítják műveiket az iskolában, de a krónikák szerint nem mindegyik élt makulátlan, pedáns életet, sőt....

Úgy vélem, egy embernek több státusa van, és ha az egyikben remekel, a másikban elbukhat. Az, amiben jó, nem szűnik meg jónak lenni azért, mert más valamit rosszul csinál.

Ha valaki törvénytelen dolgot cselekszik, megérdemli a jogos büntetését. De elvitatni tőle azt a jót, vagy szépet, amit addig elért, igazságtalannak érzem.

Kevin Spacey szerintem zseniális színész, és mellesleg az, hogy milyen társ, barát, szomszéd, kivel bújik ágyba, és mit eszik, az nem rám tartozik. Az, akivel szemben inkorrekt volt, annak van egyedül joga bizonyítékokkal (!), a történtek után azonnal (és nem évek múlva) kiállni, és azt mondani: "Vádollak..." 

(Egyébként a nyilvánossághoz fordulni a hatóságok helyett  kicsit  hamiskás érzetet kelt....)

Nem tudom, Te, kedves Olvasó, miképp szoktál beszélgetni az ismerőseiddel, barátaiddal.... Jártál-e már úgy, hogy hosszú monológokat hallgattál végig telefonban, vagy személyesen, megismerted a másik  minden történését az utolsó tüsszentésig, és mikor már a hajszálaidon át is  túlcsordul a temérdek információ, akkor az illető megkérdezi:

- ....és, te hogy vagy? 

Mire te veszel egy hosszú levegőt, magadban végiggondolod, hogy hol is kezdd a történetedet, amikor a másik - félreértve az 5 másodperces tétovázásodat - beleharsogja a füledbe, lelkedbe:

- Remélem, minden rendben, de nekem most sajnos mennem kell, mert.... - és mondja tovább azt, hogy hova siet, miért siet, mi a teendője, és neked csak annyi a szereped, hogy azt mondd:

- Persze, minden oké, menj csak, aztán majd hívj....

És benned reked mindaz, amit mondani szerettél volna. Először azt hiszed, hogy ez egyedi eset. A másodiknál csóválod a fejed megértően, hogy "szegénynek annyi a dolga, és most rossz passzban van." A sokadiknál már megszokod, hogy a dolgok így zajlanak, de hosszú évek múlva egyszer csak leülsz egy pillanatra:

- Tényleg ez a barátság/házasság/rokoni kapcsolat, stb.?!

Mert te tényleg mindent tudsz a másikról, számon tartod a munkáját, egészségét, problémáit, folyamatban lévő ügyeit, minden hozzátartozójának a hogylétét, míg a másiknak fogalma sincs semmiről, veled kapcsolatban.

Kívülállók hajlamosak aztán Téged zárkózottnak titulálni, akivel amúgy is mindig, minden rendben van, míg te kis híján felrobbansz a sok gondolattól, érzéstől, ami láthatóan keveseket érdekel.

Ilyenkor két dolgot tesz az ember: vagy önmagába keresi a hibát, hogy olyan jelentéktelen, és annyira nem fontos, hogy jogosan nem érdekli a "barátokat" az ő hogyléte, vagy a másikat térképezi fel, vajon nem önző-e egy kicsit?!

Tényleg kevésen múlik pedig az, hogy a másik érezze a törődést. 

- Ha megkérdezed, hogy van a másik, várd meg a választ! Ha az csak annyi: "minden oké, nem történt semmi", akkor kérdezz bele az életébe, mert egészen biztos, hogy azért a hónapok alatt vele is történik valami, és nem egy befőttes üvegben ücsörgött ezidáig.

- Ha valamennyire ismered az életét, és mondjuk beszélgettél vele máskor is, akkor próbálj meg emlékezni arra, amit akkor mondott, és kérdezz rá!

Nincs kellemesebb annál, minthogy októberben fogorvosnál jársz, akkor novemberben megkérdik: teljesen rendbe jött-e a fogad, nem fizettél-e túl sokat a dokinál? Ez a TÖRŐDÉS és FIGYELEM!

Nem kell hozzá sok, csak némi memória, és egy csipet szeretet, valamint az önzés fél percre történő kikapcsolása.

Ha tehát úgy érzed, van a környezetedben valaki, akinek a figyelme nem terjed ki rád, és csak egy "...és te..." vagy, akkor vagy megmondod neki nyíltan, hogy ez így neked nem esik jól, vagy pedig te lépsz hátrább, és használod az ő módszereit, hátha rájön, hogy valami nem teljesen kerek...

És igen, előfordul, hogy az embernek nincs ideje másokat meghallgatni. Türelmetlen, kibugyog belőle a mondanivaló, és semmi másra nem vágyik, csak hogy legyen egy fül, amelyik meghallgatja, egy száj, mely mond valami kedveset, okosat, és egy lélek, amelyik rá hangolódik. És a nem egoista ember hálás ezért, és legközelebb ő ajándékozza oda idejét, figyelmét másoknak.

Szóval, Te, aki soraimat olvasod: Hogy vagy ma?

(Illusztráció:  Hollósi Joli) 

(Tündértánc)

Megszületünk, élünk, majd elmegyünk: ám közben érzünk, gondolkodunk, és - mivel az ember társaslény - így szeretnénk megosztani mindezeket valamilyen formában másokkal.

Van, aki regényekkel, költeményekkel mesél, mások a zenén keresztül szólítanak meg, vannak, aki szobrokkal, gyönyörű kelmékből szőtt ruhákkal teremtenek maradandót,  Hollósi Joli pedig  számítógéppel "rajzol" ahogy ő fogalmaz.

Minden képnek van címe, tartozik hozzá történet, de - mint minden művészeti ágban - az a csodálatos, hogy az, aki megnézi, olvassa, hallgatja, a saját érzésein keresztül tudja értelmezni, és ízlésének megfelelően válogatja ki a szívének/szemének/fülének kedveseket.

Nekem szerencsére megadatott, hogy egy saját válogatást készítsek ezekből a fantázia-szülötte alkotásokból, és hiszem, hogy aki nem akar mindenre magyarázatot, és élvezi a színek, formák játékát, annak ugyanolyan örömöt okoz ezen képek látványa, mint jómagamnak. 

És - mint mindig - az alkotás az az alkotó személye összefügg, azaz nem véletlen ez a sok szín, finomság, részletgazdagság. 

Ha napsütésre ébredünk hétvégén, nem kérdés, hogy pár óra múlva egy aszfaltcsíkon kanyargunk, hol céllal, hol csak irányt követve.

Sok embernek az utazás nem más, csak egy összekötő idő otthon és a végcél között, számomra viszont a lehetőség arra, hogy ezernyi színt, hangulatot, apró szépséget, vagy épp fájdalmasan szomorú dolgot lássak, érezzek, fotózzak.

Múlt szombaton Szilvásvárad volt az irány, ám végül nem jutottunk el oda, ami nem is baj, mert annyi szépet láttunk útközben.

Első megállónk  Verpelét és Tarnaszentmária között volt, ahol megnéztük a Vár-hegyet, amely tulajdonképpen egy kis vulkáni kúp, melyen a 19. században még egy kis erődítmény is állt, mára viszont védett tanösvény vezet rajta végig. 196 m a legmagasabb pontja, ami a magamfajta tériszonyos emberkének nem kevés, még akkor sem, ha biztos vaskorlát vezet végig, az alig 1 láb széles ösvény mentén.

Legközelebb Sirok előtt, egy vasúti átjárónál álltunk meg. A vakító kék ég, a kanyargó út, és a már-már giccses bárányfelhők fényképezőgépért kiáltottak.

Innen az út Egerbocs felé vezetett: gyönyörű lovak legeltek az út szélén, és dombokon játszott a fény.

Egy rövid pihenő Bátor környékén, ahol egy pókháló, és az út szélén húzódó tóban megpihenő falevél nyűgözött le.

Bélapátfalván megcsodáltuk Bél-kő szikláit. (A hegységben 1963-ig folyt két mészkőbánya tölcséres művelése, ekkorra azonban a bányafal veszélyessé vált, ezért a termelést a hegygerinc tetején folytatták. A felső kőbánya 2002-ig, a cementgyár bezárásáig üzemelt. Ezalatt gyakorlatilag legyalulták a Bél-kő tetejét, számítások szerint ma 7 millió köbméter hiányzik a hegyből. A hegy 550 méter feletti „sapkáját” 2008. február 15-én védetté nyilvánították. Forrás: Wikipedia)

Pár évvel ezelőtt meglátogattuk a Bélapátfalvai ciszterci kolostort is, amit akkor örökítettem meg, jobb híján mobiltelefonnal.

Ahogy ment le a Nap, és néztem az eget, azokra gondoltam, akik épp utaztak valahová, talán örömmel, talán kötelességből, és fogalmuk sem volt, hogy a hűvös parkolóban lefotózom őket.

Elköszönve a fenséges szikláktól, hazaindultunk. Útközben még megálltunk egy pillanatra a visontai bányamező mellett, ahol  Detk és Halmajugra települések külterületén található az ország egyik legnagyobb lignitbányája. 

Mintha egy sci-fi film helyszínét néztem volna, valamilyen idegen bolygót. Ismét eszembe jutott az a kérdés, hogy vajon okoztunk-e valaha a Földnek, mint bolygónak olyat, amitől az szebb, jobb, teljesebb lett....? Mert a kármentés és a jobbítás nem ugyanaz.

Az alkonyi fényben fürdő tájról még készítettem pár képet, és újra bólintottam egyet csendben, magamnak: igen, úton lenni több, mint rohanni valahová...Az út maga a HELY.

"Indul a küszöbről az Út:
ha nem vigyázok, elszelel;
Felkötöm én is a sarút,
gyerünk utána, menni kell,

utak találkozása vár,
futok, a lábam bizsereg -
csak ott lehetnék végre már!
Aztán hová? Ki mondja meg?"

(Tolkien)