"Ne sírj, mert vége lett! Mosolyogj, mert megtörtént. " c. brazil szappanopera okoskodástól igen dühös tudok lenni.

Ez a következőt jelenti:

"Ne sírj, hogy ellopták a kocsidat, örülj, hogy 2 hónapig legalább volt."
"Ne zokogj, hogy megcsaltak, vigyorogj, hogy legalább párszor ti is jót d...tatok."
"Ne bánkódj, hogy eltört a lábad, gondolj arra, hogy eddig nem volt törött."
"Ne zavarjon, hogy kirúgtak a munkahelyedről, mosolyogj, hogy eddig volt hol dolgozzál."

Könyö​rgöm...!!!!!!!!!! Lehet, hogy ha buddhista szerzetes lennék, és nem lenne semmim, én is így gondolkodnék. De, mint a jelenkorban élő, hétköznapi örömökkel és bánatokkal megáldott emberke, igenis szoktam sírni ha "valaminek vége lett" és semmi mosolyogni valót nem találok benne.

Az oké, hogy ha az ember totálkárra töri a kocsit, és épen száll ki belőle, akkor mosolyog, hogy:  "Na, nem haltam meg, bajom sem lett, jó, hogy a kocsi lett csak romhalmaz."

Ennyi optimizmus, pozitív hozzáállás kell is.... De az, hogy én most nem tudom kifizetni a csekkeket, ezt úgy fogjam fel, hogy de jó....múlt hónapban ki tudtam... na, azt köszönöm nem!!!!

Ja, hogy ez a brazil nyálcsorgató mondat a szerelemről szól? Értem, tehát akkor így fordítom:
"Ne sírj, hogy most mást szeret, mást csókol, mással bújik ágyba, mosolyogj, mert 2 hónapja veled tette ugyanezt."

Igaz....már lehet is boldogan vigyorogni.
Micsoda önámítás!!!!!!!!!!!!!!

Félek a pókoktól... a döglöttektől is, mert ahhoz előbb meg kell bizonyosodjak, hogy halott-e, a megbizonyosodásig pedig félek, tehát utána meg már miért ne féljek...

Még mindig nagy felújítás alatt állunk, de a mosdó készen van. Ülök tehát békességben a megfelelő helyen, és nézek egy pókot.

A pók nem mozdul, de én ettől sem érzem jól magam. Sietve elhagyom a helyiséget...
Másnap a pók még mindig ugyanott áll. (Ül.) (Van.)

És ez így megy hetek óta... igyekszem nem hinni a pókok feltámadásában, de azért nem jó érzés vele egy helyen lenni.
Minden nap remélem, hogy a takarítónő arra jár a seprűjével, de nem...

Így csendesen elvagyunk... a döglött pók, meg én...

/Illusztráció: Hollósi  Joli/

Egy régi kapcsolatom jutott az eszembe, és egy olyan hibám, amelyet azóta is elkövettem párszor.

Nevezzük az illetőt T-nek, épp Kínába utazott egy hosszabb üzleti útra, míg rám az egyedül töltött napok vártak.

A filmekből tudom, hogy a nőnek ilyenkor együtt kell örülnie a férfival, hogy lám, milyen sikeres, és ügyes üzletember, ám én - gyarló lévén -  nyűgölődtem, hogy mennyire egyedül leszek, milyen lassan fog telni az idő, stb.

Szóval egy Titanicos kesergéssel "megörvendeztettem" T-t.
S a habot a tortára azzal tettem fel, hogy a végén bocsánatot kértem azért, mert NŐ vagyok, és hogy NŐ-ként gondolkodok.

A sűrű bocsánatkérés közepette aztán megvilágosodtam. Most tényleg  azért kérek elnézést, mert nememből és státusomból fakadóan pont azt érzem, amit éreznem kell?! 

De mi ennek az értelme?!  A férfi a NŐ-be szeret bele. Nő pedig ilyen. Hosszú a haja, hisztis, és ragaszkodó. A férfi pedig egy idő után pont a NŐ-i dolgokat viseli nehezen, és arra vágyik, hogy a nő olyan természettel bírjon, mint egy másik pasi. (Legyen laza, ne kérdezzen túl sokat, ne vegyen túl komolyan semmit, ne legyen rendmániás, érdekeljék a kocsik, vonatok, meccsek, stb.).

Ha alkalmazkodunk, és egy idő után jobban értjük a les szabályt, mint a legtöbb férfi, akkor átkerülünk a haver-státusba, és mehetünk együtt csajozni....

Ha maradunk nők, és csak minket érintő dolgokról vagyunk hajlandóak értekezni, akkor a közös halmazt csupán az ágy fogja jelenteni. Ami nem rossz persze, de nem is elég.

Szeressük egymásban azt, amik vagyunk. És magunkban is....

(Persze ettől függetlenül persze ma is előfordul, hogy llelkiismeretfurdalásom van, mert női aggyal gondolkodom, és nőként érzek. De legalább próbálkozom...)

(A fotót a Hefter Üveggalériában készítettem, Pannonhalmán.)

Nem vagyok tévé mániás, sőt...de a Star Trek-et meg szoktam nézni. Valamit mindig lehet belőle tanulni.

A mai történetben az egyik főhős gondolatátvitellel próbált egy csészét az asztalon odébb tolni. Nem igen sikerült a dolog. Segítője a következőket mondta:
- Gondolj arra, hogy inni akarsz...
A lány elmélyedt a gondolataiban, és a csésze elmozdult. Ő csodálkozva kérdezte, hogyan lehet ez.
- Úgy, hogy a célra koncentráltál és nem a feladatra. Ha inni akarsz, nem arra gondolsz, hogy fel kell vegyed a poharat, hanem arra, hogy innod kell, és automatikusan emeled meg a poharat.
A cél a lényeg! Azt lásd, ne a feladatot!

Hm... azért ezen én is elgondolkodtam.... 

Fülledt meleg van. Négyen ülnek bent a fülkében. Két nő és két férfi. A két férfi láthatóan ismeri egymást.
Angolul beszélnek, az egyik ázsiai, a másik talán mexikói. Az egyik, a mexikói a kalapjával legyezi magát, míg a másik a kendőjét igazítja.

A szőke lány, talpig feketében, mosolyogva nézi őket, s megszólítja őket. Kiderül, a két srác Los Angelesből érkezett, és Budapestre tartanak. A lány előhúz egy rajzfüzetet, és megmutatja a fiúknak.
A füzet tele van rajzokkal, írásokkal. Emlékek az útról. Mindenkiről, akivel a lány találkozott.
Kérdi a srácokat, lerajzolhatja-e őket. Meg sem várva a választ, máris előveszi a ceruzáit, és megszületik az első vonal.

Egy kalap széle, egy hajfürt, egy szem... alakul a rajz. A srácok kártyáznak, ismeretlen, fantasy képek cserélnek gazdát, valamiféle logika szerint.
A lány kékíti a pólót, barnítja a kalapot, egyre jobban kivehető a mexikói arc. Végül elkészül.
Megmutatja a fiúnak, aki mosolyogva nézi, majd feláll, hogy valahogy, az imbolygó vonaton le tudja fotózni a művet.

Utána az ázsiai következik. Dús, fekete haját kendő takarja, alatta mosolygó, ferde szemekkel néz a lányra, majd újból a kártyákra.
A rajz készül... a lány nézi a fiút, majd a ceruzák között válogat. Készen van. A srác örül neki, majd bemutatkozik mindenki, mindenkinek.
Aztán elcsöndesül a fülke....a srácok szunyókálnak. A lány előveszi a laptopját, és ír mindent. Emléket, eseményeket. Talán a rajzhoz némi emlékeztetőt.

A vonat lassan Budapest határára ér. A negyedik lány összekészül, elteszi a cd-ket, és lassan feláll. Ő nem a Keletiig megy, már Kelenföldnél kiszáll.

Alig 3 órát töltöttek együtt. 4 ember, négy világból. De a mosoly hasonló....

(Fotó: DDQ)

Barátnőmmel ülünk a McDonald's-ban, és beszélgetünk. Mint a 30-as,40-es nőkön általában, rajtunk is kényelmes nadrág, laza, dekoltált póló van, tehát...nőként vagyunk jelen, de nem "ÉLETÜNK NAGY ESEMÉNYE VAN MOST" hangulatban...

18 évesen ez persze még másképp van.
Jön egy leányzó, kézenfogva egy fiúval. A leány olyan 168 cm körüli lehet, rózsaszín miniruhában, pink, magassarkú cipőben, szép sminkkel, derékig érő szőke hajjal, és bájos arccal.

Tényleg Barbie.... Mi (nem-Barbie-k) nézzük őt, ahogy lépdel, körbe-körbe néz, figyeli a tekinteteket, és a büszkeség, meg a visszafogottság határmezsgyéjén egyensúlyozik.

Elgond​olkodom, hogy vajon mit lát egy férfi, amikor ránéz? Hogy ez volna álmai nője? Hogy hű, de jó annak a srácnak? Hogy megdugná? (Mármint a csajt, nem a pasiját.)
Ő is a szépséget látja benne? Vajon meg merné szólítani?

És a lánynak milyen érzés lehet élő Barbie-nak lenni? Hogy tudja, a szépsége olyan fegyver, amely egyszersmint teher is, hiszen a szépség kötelez...
Vajon tényleg rózsaszínűben érzi jól magát, vagy szívesebben venne fel egy kényelmes farmert, és egy laza pólót, amiben csak egy egyszerű, fiatal lány lenne?

Boldogabb ő, mint az, aki nem Barbie?

Szépen eltopánkolt mellettünk, mi pedig tovább beszélgettünk... mindenféle irígység, sóhajtozás nélkül...(?)

(Fotó: Dya)

"Függ"-etlenül

Csak az jutott eszembe, hogy micsoda különbség, hogy valakihez ragaszkodunk, vagy valakitől függünk.
Hogy önként társulunk az érzéseihez, vagy belehalva abba, pusztulunk bele.
Ha az embert szeretik, az élet egyszerűbbnek tűnik. Ha elhiszi, hogy nem azt keresik benne, hogy miért NEM, hanem azt, hogy miért IGEN.
Belefáradta​m a rettegésbe. Úgysem lehet elcseszni. Vannak a saját hülyeségeinknél erősebb és nagyobb dolgok, és csak az egonk mondatja velünk azt, hogy minden rajtunk múlik.
Nem. Nem minden! Az érzelmek nem! Sok más igen. De hogy ki szeret minket és ki nem, az sosem tőlünk függ, hanem TŐLE.

Tehát szép dolog kirakni a lelkünket, de csak akkor, ha ebből nem azt a következtetést szűrjük le, hogy "és akkor boldogan éltek, míg meg nem haltak...:" Mert lehet, hogy így lesz, de az is, hogy nem....

*** 

Mi a megoldás?

Ha két ember találkozik, ritkán van az, hogy ugyanott tartanak az életüket illetően.
Az egyik már elutazott oda, ahová a másik még csak tervezgeti, hogy elmegy. Az egyik már felépítette önmagát, a másik még keresi a saját életét.
Az egyik még lendületben van, a másik már fáradtan leülne.
Az egyiknek ilyen életfeladatai vannak, a másiknak olyanok.

Mindkettőnek​ be kell végeznie a saját sorsát... De mi van akkor, ha az egyik azzal, hogy alkalmazkodik a másikhoz, feladja önnön álmait?
Mi van, ha azzal, ha a másik kedvéért gyorsítunk (vagy lassítunk) a saját tempónkon, kizökkenünk az életünk sínéről, és vakvágányra futunk?

Meddig lehet összeegyeztetni ezt? Valóban kompromisszumok születnek, vagy csupán az egyik akarata érvényesül, esetleg egyikőjük álmai sem valósulnak meg maradéktalanul?

Mondj​uk egy példa:
Van 10.000,-Ft-unk összesen.
Ebből vagy szarvassültet készítünk, ami az ő kedvence, vagy különleges, trópusi gyümölcslevest, ami az enyém. Mindkettőre nem telik.
Az egyik variáció szerint ő jár jól, és én alkalmazkodom. Vagy én járok jól és ő alkalmazkodik. Vagy főzünk egy közepes húslevest, és akkor mindketten eszünk, de egyikünk sem azt, amit szeretne...

Mi a megoldás....?  

(Fotó: Dya)

Régóta foglalkoztat az, hogy mi van azokkal az emberekkel, akik a legtöbb élethelyzetükre nem találnak megoldást, receptet abban a bizonyos "Nagykönyv"-ben, mivel az ő jellemük sehogy nem passzol bele a könyv által előírtakba.

Számtalan szebbnél szebb idézet, gondolat, tanács lebeg a Facebook-on, gyönyörű felhőkre rajzolt mondatok formájában (néhol lepkék, virágok társaságában) melyek a megbocsátásról, szeretetről, pozitív gondolatokról szólnak.Legyünk bölcsek, optimisták, kitartóak, szeressük felebarátainkat, és megértően mosolyogjunk, ha valaki jól orron ver minket...

Jó dolog, hogy van ez a bizonyos "Nagykönyv", melynek alapján megálmodjuk azt, hogy milyennek szeretnénk látni a világot, milyen tükörképet vágyunk látni reggelente, és úgy egyáltalán..... mi jó és mi a helyes.

Ám ami engem illet - és most szentségtörő leszek, bocsánat - nem akarok jobb ember lenni annál, mint amilyen vagyok.  Felvállalom azt, hogy vannak jellem-kellemetlenségeim (míly szép szó), és azt is, hogy egyáltalán nem akarok megváltozni.

Köszönöm, megszoktam magamat az elmúlt esztendők során, nem vagyok angyal, sem ördög, betartom a szabályok 80%-át, de  20%-ot tuti, hogy nem....Megengedem magamnak azt, hogy esendő, gyarló és emberi legyek, merthogy (nem szégyenlem): EMBER vagyok.

Nem gép, nem kitalált személy, nem regényhős, nem mozifilm szereplője, hanem csak úgy, egy ember, egy NŐ, valaki, aki most él Budapesten, nem gazdag, nem szegény, nem csúf, és nem a világ legszebbje, nem dúl körülötte dráma, ám egyvalami mindenképpen megkülönbözteti másoktól: az, ahogy gondolkodik, és az, amiről gondolkodik...

Még abban a korban nőttem fel, amikor dia filmeket vetítettek szüleim, és a meghitt sötétben a vetítő kattogása volt az aláfestő zene.

Ez a blog tulajdonképpen az én "dya-filmem". 

És a sok-sok képből a végén talán kirajzolódik a történet(-em)......mely egy tűz-arany, főnixtollal íródott....