Ácsorogsz a megállóban. Kezedet fázósan dörzsölöd össze, a lábad is lassan elgémberedik.
Várod a buszt, ami egyelőre nem jön. Azért te kitartasz, főképp mert nagyon nem jó már ott, ahol vagy.
Körbenézel, az ég mattszürke, a levegő mozdulatlan, odaégett főzelék szaga kúszik az orrodba, és valahonnan egy részeg tántorog elő.
Aztán feltűnik két lámpa a kanyar után, majd látod az ablakokat, a sötétbordó fényezést....és szád mosolyra húzódik, mert már csak pillanatok kérdése, és ott fog állni a fényes csoda, és te elhelyezkedhetsz a kényelmes, meleg ülésen.
A busz csikorogva megáll, az ajtó kinyílik. Te kapkodva keresed a táblát, amiből kiderül, hová tart a busz, de nem találod. Odamész a sofőrhöz, zöldszemű, szőkés férfi, aki csak mosolyog a kérdéseden, de nem válaszol.
- Jössz, vagy maradsz? - teszi fel a kérdést, keze már a gombokon, hogy becsukja az ajtót.
Te visszanézel, szemed végigfut a kopott járdán, a csonka fákon, a kiborított kukán, és gyorsan felugrasz a buszra. Ennél csak jobb lehet, akárhová tart...
Zúg a motor, suhan a táj, fogalmad sincs, merre tartasz.
Néhol városok fényei ragyogják be az út két oldalát...leszállnál, mert kiváncsi vagy, kik laknak arrafelé...de a busz nem áll meg.
- Hová megyünk? - faggatod időnként kiváncsian, máskor félve, vagy épp türelmetlenül a sofőrt, de ő csak mosolyog szelíden.
- Amerre az út visz. Én tudom, merre tartok. - feleli aztán kedvesen.
Te visszaülsz a helyedre, behunyod a szemed, és szunyókálsz kicsit. A gondolataid elkalandoznak...
Egy gyönyörű tengerpartot látsz, simogató napfényt, a tenger zöldjét, a békét... látsz a parttól nem messze egy villát, abban a szeretetet, a nevetést, a virágok illatát. Oda vágysz...
Mielőtt kinyitod a szemed, elmondasz egy rövid fohászt, hogy bár arra tartana a busz...hiszen a sok uticél közül akár oda is mehetne...
A buszból kitekintve hatalmas hegyeket látsz, zordon erdőket, rideg sötétséget. Hirtelen megálltok.
Nem tudod mire vélni, elkap a pánik. Lehet, hogy ez a célállomás? A sofőr most itt ki fog tenni?! Hová mész egyedül a sötétben?! Nincs nálad még egy telefon sem... A kezed reszketni kezd, a sofőr hátrajön, rád néz... arca kifürkészhetetlen, majd visszaül, és újból elindítja a motort... mentek tovább.
Elnyom a fáradtság, egy éles rántásra ébredsz újból. Kint már világos van, egy mocsaras vidék mellett ácsorogtok.
Felülsz, és döbbenten meredsz a sofőrre:
- Ide jöttünk?! Mi történt...? - kérdezed megrettenve.
- Hát nem nagyszerű hely? - kérdi ő, és elégedetten néz szét. - Micsoda várost lehetne ide építeni. A mocsarat le kell csapolni, a terület fekvése ideális, az út jó, és mennyi ember élne itt boldogan. - folytatja.
Azán elhallgat, előre ül, és a busz elindul, ismeretlen uticélja felé.
Egy csillogó vízű tó mellett mentek el...békés táj, barátságos gyerekek integetnek a busz után, minden olyan meghitt, otthonos...
- Álljunk meg itt! - kéred.
- Jó... - feleli a sofőr, és leparkol. Kiszállsz, sétáltok egyet a parton, végigheveredsz a füvön, és úgy gondolod, pont itt olyan jó... nem a tenger, de még is jó... mert nyugalom van. Nem a monotonitás nyugalma, hanem a bizalomé.
- Mennünk kell - szól halkan a sofőr.
- De hová...? - jajdulsz fel.
- Mennünk kell - ismétli meg a mondatot, és te tétován utána mész. Ő energikusan újból beszáll a kormány mögé, látszik rajta az elszántság, a hit.
- Nem bízol bennem. - mondja aztán szomorúan.
- De.... bízom... csak tudni szeretném, hogy hová megyünk. - feleled. - Van egy álmom..egy házikó a tenger partján...tudod, sárga falak, rózsák az ablak alatt, és a szél simogatása.... Szeretnék elmenni oda...Nagyon. 
Leszállni nem merek, mert hátha a következő állomás már az a ház.... de rettegek az utazástól is, hogy olyan helyen teszel ki, ami rettenetesebb, mint ahonnan eljöttem...
- Te tudod, hogy hová akarsz eljutni, és a te dolgod, hogy el is juss oda.. - feleli a sofőr könnyedén, és felteszi a kérdést:
- Jössz, vagy maradsz?
Keze pedig az ajtónyitó gombján.

Te pedig felszállsz...

Vidám arcok, nevetés, simogatás az asztal alatt, összebújások...  boldog párok, összetartoznak, együtt vannak.
Látszólag összeillenek, és minden rendben...
Aztán... mindenki felveszi a kabátját, és megy a dolgára egyedül, a maga gondolataival, vágyaival, keserűségével a zsebében.

Emlékszem, táncolni voltunk..... Elnéztem a lányokat.. A tekintetüket.
Az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha odamennénk egymáshoz és megkérdeznénk: "Te, szerinted nekem jó? Irigyelsz?"
Mert én bámultam  a 20 éves alacsony, feketét, hogy de jó neki...fiatal, törékeny, szép.... Ő nézett engem, a szőkét, magasat, hogy bezzeg engem mindenki észrevesz, és sóvárgás volt a szemében...

Mennyi mindent képzelünk a másikról, hogy "Ha az ő helyébe lennék, mennyivel jobb lenne!".  A médián keresztül csodaszép, mosolygó hölgyek néznek ránk...Azt láttatják,  hogy nekik "kerek az élet", pedig sokuk  lehet, egyedül van, kínlódik, elhagyják, megcsalják...noha szép és gazdag.

Nagyon hasznos lenne egy olyan képesség, melynek segítségével 60 percet egy másik embertársunk bőrébe tölthetnénk. És akkor kiderülne, ki is az, akinek tényleg jó.....és ki az, akit jobban tisztelnünk, becsülnünk kellene.

 Az jutott eszembe, hogy mekkorát is hazudunk azzal a kijelentéssel, amikor valakinek azt mondjuk:
- Igazad van!
Ezt - érdekes módon - mindig akkor mondjuk, ha a másik pont azt mondja, amit mi is gondolunk az esetről.
Tehát tulajdonképpen azt gondoljuk ilyenkor:
- Pont azt mondod, amit én! És mivel én nem tévedhetek, tehát te is jól látod a dolgot!
De ez - ha jobban belegondolunk - közel sem azt jelenti, hogy a másik VALÓBAN az igazság gyöngyeit gurította ki rózsaszírom ajkairól, csak annyit jelent, hogy találtunk valakit, aki saját gondolatainkat hangosan is kimondja.
A véleményazonosság tehát nem feltétlenül az igazságot jelenti.

 (Fotó: Dya)

Volt egy kedves barátnőm, Budapesttől nem messze, egy hegy oldalában lakott. Első esti szendvicses-dumálós meghívásánál a hegy lábánál  megvártam, ő lejött kocsival, és én a sajátommal mentem utána.

Nos...csak mentünk-mentünk-kanyarog​tunk-mentünk...de aztán megérkeztünk. Már akkor volt némi balsejtelmem, de...
Kaptam finom melegszendvicset, elbeszélgettünk, és 22.30- körül, ahogy egy másnap dolgozó hölgyhöz illik, távozni készültem.
Úgy okoskodtam, hogy nagyon nem tévedhetek el, mert én a hegyen vagyok, le akarok menni, tehát az út lejtésszögét figyelve előbb-utóbb lekerülök...

A barátnőm elmondta, hogy a dolog egyszerű: elsőn bal, utána egy jobbkanyar,  meg egyenes...meg nemtudommi... bólogattam, értelmesen.

Vígan poroszkáltam, kanyarogtam...aztán csak észrevettem, hogy az út, mint olyan megszűnt... előttem egy kapu, mellettem egy köves út, meredeken felfelé...egyik sem tetszett.

Hátramenet,​ sötét...keskeny út...megfordultam. Még a csillagokat is megnéztem, hogy merre áll a Göncöl rúdja...csak tájékozódásképp.
Mentem tovább, már a zenét is lehalkítottam, hogy ne zavarjon az összpontosításban.

Is​mét elágazás... extra-meredek út, lefelé... sziklás kövekkel kirakva. Kocsit megállítottam, kiszálltam, és nekiindultam gyalog, hogy feltérképezzem, nincs egy elrejtve nagy árok, vagy ilyesféle, amiben az autónak baja eshet. Nem volt, így autóhoz visszamásztam, és elindultam lefelé.... az irány jónak bizonyult, majd némi beton után földút következett...ezt sem tartottam követendőnek, így tolatgatás után újból másfelé indultam...majd rátaláltam egy betonútra... ami aztán szerencsésen levezetett.

Budapest fényeit a szokottnál is nagyobb szeretettel, megkönnyebbüléssel köszöntöttem....

Zöldségesnél, kora este. Válogatok a gyümölcsök között.

Én: Ezt kérem...
Zöldséges: Nem... ne azt kérje!
Én: Akkor ezt...?
Ő: A másikat...
Én: Jó.... Jaj, és milyen szép ez a füge.
Ő: Önt most nem érdekli az a füge...
Én: Nem érdekel....?
Ő: Nem.... ez a füge Önt nem érdekli!
Én: Hát jó....
Ő: Tudja, engem figyel a kamera, nem gesztikulálhatok, de jobban érdekel, hogy a vevő legközelebb mosolyogva jöjjön vissza, semmint az üzlet érdeke, hogy eladjak valamit, ami nem olyan...
Én: Köszönöm...

Régi történet,  de nekem elég sok minden eszembe jutott róla.
Szóval történt egy szép napon, hogy X.  utánanézett a bankszámláinak. 
Észrevette, hogy az egyik banknál vezetett számlájához mindenféle kedvezmények kapcsolódnak, olcsóbb a pénzkivétel, kedvezőbbek a kamatok, stb., míg a másik bank rendszeresen elfelejti tájékoztatni az egyenlegről, minden tranzakció dupla annyiba kerül, és semmi kedvezmény nincs.

Gyűlt benne a méreg, és elhatározta, hogy elmegy, kiveri a balhét, és megszünteti a számláját. Megfogalmazta, mit is fog mondani, és hosszú monológokat folytatott gondolatban az ügyintézővel.

Eljött a NAGY NAP, és bement a kérdéses pénzintézethez.
Kellő határozottsággal, felkészülve egy hosszabb eszmecserére,  közölte az ügyintézővel, hogy akkor most ő megszünteti a bankszámláját, mire az ügyintéző annyit válaszolt csendesen:
- Jó.
És X-ben ottragadt a mondanivaló. Felkészült arra, hogy kérdezni fogják, miért is szünteti meg, miért elégedetlen a kedves befektető, sőt: remélte, rábeszélik a maradásra.
De nem. Egy sima, egyszerű "jó" volt a válasz.

Ami erről eszembe jutott, az az, hogy hányszor érezzük azt, hogy életünk legfontosabb döntése előtt állunk, hogy világmegváltó gondolatokat érlelünk, hogy döntésünkkel a másik életére is hatással leszünk, hogy MOST(!!!) aztán igazán fel fognak ránk figyelni, mert rendkívül fontos az, amit mondunk...

de nem...

..mert az másiknak az egy sima, egyszerű tényközlés, amire bólint... Ha úgy, akkor úgy.... És mi pedig - mint a némaságra ítélt remeték - párbeszéd híján, bennrekedt mondanivalónkat emésztgetve, hallgatunk....

Kiskoromban anyu mindig úgy tanított, hogy előbb a munka, aztán a szórakozás..
Azaz: először végezzem el a feladataimat, aztán ha minden készen van, el fog önteni a nyugalom, és békességben tehetem azt, amit szeretnék.

Az ötlet - stabil párkapcsolatban, és normális otthon esetén  - működik. Mindig igyekszem, hogy mindennel végezzek, és a hétvége már a pihenésé legyen: lakás kiporszívózva, edények elmosva,  utolsó porszem is a szemetesvödörben.

Emlékszem, mikor egyedül éltem, kezdett nyomasztani az elvégzett feladatok után járó tétlenség-érzet....hogy most akkor mit csináljak, ha már mindent megcsináltam?!

A nyugalom akkor öntött el, amikor körbe néztem a lakásban, és mindenütt ruhák hevertek,  különböző fázisban (szennyes, tiszta, azonosítatlan, stb.),  várt a porszívó meg a portörlés, és minden kicsit káoszos volt. Akkor tudtam, hogy még van mit csináljak, tehát legalább a lakásnak szüksége van rám.

Azt szűrtem le, hogy a rend csak akkor megnyugtató, ha az ember lelkében is rend van. A zavaros lélekhez zavaros környezet passzol. (Vagy fordítva....?)

... leültem, a friss grillezett hús illata elvegyült a tenger sósan-párás szellőjével.. szénszemű, lenge inges férfiak gitároztak az étterem közepén, a pálmafa ága bebólintott a tányéromba, mintegy helyeselve a választásomat...

..​.legalábbis ezt képzeltem, amíg egy sima munkanapon, októberben,  a portás fülkében állva, a fal felé fordulva kikanalaztam a kelkáposzta főzeléket, miközben a cserepesnövény majdnem rám borult, és a szekrényben eldugott rádióból kissé recsegve az ABBA egyik slágere kúszott ki, csendes szerénységgel...

(Fotó: Dya)

Megfogtam a piszkosszürke gurtnit, azt, amit nagyapám is fogott annak idején, és szüleim is számtalanszor, és szépen leengedtem a redőnyt.
Ahogy a barna csíkok nagy zörgéssel egyre lejjebb csúsztak, úgy futott végig az agyamon a gondolat: íme az életem....
Álmatlan éjjeleimen a csíkok közötti résen át lesem, mikor jön a hajnal, és az első világosabb kék árnyalatnál lassan megnyugszom.

Ébredés után, mikor kitámolygok az ágyból, elcsosszanok a fürdőszobáig, a visszautam már a redőnyhöz vezet, és annak felhúzásával hivatalosan is elismerem, hogy eljött a reggel...
Aztán elmegyek itthonról....és legtöbbször csak éjjel jövök haza.  A lakásban csend honol....először a sötétben kitapogatom a számítógép gombját, hogy legyen ideje magához térni...majd a redőnyökhöz megyek.

A lakásnak eltelt egy nap. Ő látta a délelőttöt, a szelet, a napsütést, az esőt, az esti ködöt...elvégezte a feladatát. 
Annak, aki kintről belát, fogalma sincs, mi van itt bent. Talán kiszűrődik egy kis fény....és aki megáll egy pillanatra, azt hiheti, hogy ez egy átlagos, normális otthon....bent a tévé zajával, meseolvasó szülőkkel, az ágyvetés hangjaival... Mert az utcára nem hallatszik ki a CSEND...

.... a redőnyön át csak a képzelt világ látszik....

***

...amikor az ember beteg, és szarul van, akkor kellene mellé valaki... hogy bíztasson, betakarjon, hogy adjon pár órát, adjon egy napot...amikor biztonságban érzi magát a másik...

...amikor az ember jól van, akkor kellene mellé valaki....hogy át lehessen ölelni, hogy hozzá lehessen bújni, hogy az ember teli szívből rámosolyogjon, mert jó élni.....

....amikor az ember csak úgy van, kicsit fáradtan, egykedvűen, egy hétköznapi szerdán, akkor kellene mellé valaki...hogy meg lehessen vele nézni egy filmet, ami nem szól semmiről, csak elkezdődik és vége van, de bele lehet aludni...és a másik majd lekapcsolja a tévét....

...amikor az embernek problémája van, akkor kellene mellé valaki..., hogy hangosan kimondott gondolatokra feleljen, új ötleteket adjon, vagy csak megsimítsa a másik karját és azt mondja: ...de én itt vagyok neked. Majd megoldjuk...

...amiko​r az ember éhes, akkor kellene valaki...., hogy csináljon egy szendvicset, vagy csak....jó közösen enni. Más úgy a falat...mások az ízek...

....amikor az embernek rémálmai vannak, akkor kellene valaki....hogy fel lehessen ébreszteni, és addig szorítani a kezét, amíg elmúlnak az álomfoszlányok....

..​.amikor az ember egy szomorú filmet néz, akkor kellene valaki....hogy jót mosolyogjon a könnyeken, és meghúzkodja az ember haját...."ne légy buta, ez csak film....."

....amikor​ az ember csak azt szeretné, hogy szeressék...., akkor kellene valaki....hogy viszont lehessen szeretni....

***

....szépen kérek mindenkit, ne halmozzon el majd "boldog karácsonyt" felkiáltással.... Meg semelyik szingli ismerősének szerintem ne harsogja bele a képébe.... ez ilyenkor szinte sértés...

A "kellemes karácsonyt" udvariasabb és visszafogottabb...
Szenteste - szüleim látogatása után - egyedül leszek, ahogyan Szilveszterkor is.
A legnagyobb büntetés ez, amit el tudok képzelni. Valamiért biztosan megérdemlem...pedig igyekszem jókislány lenni....

Tehát innentől kezdve a "mit fogsz csinálni az ünnepek alatt, hol leszel, mit hozott a Jézuska, stb." kérdéskört hanyagoljuk.... ha lehet.
Az idén az ünnepeim - érdeklődés hiányában - elmaradnak.

***

Közeleg a karácsony és a szilveszter. Én úgy gondolok rá, hogy direkt nem gondolok rá.
Mantrázom, hogy az csak egy nap és nem félektőlenemfélektőlenem​félektőlenemfélektőlenemf​élektőle....stb.

Valószínűleg fogok mindenkivel találkozni, és nem kell úgy elképzeljem, hogy kietlen egyedül fogok egy hétig ülni otthon, bezárva...

Csak amikor épp lehúzom a redőnyt, mindig eszembe jut, hogy..... ez így nem jó.
Szeretnék végre boldog karácsonyt és boldog új évet. Magamnak. És annak, aki velem lesz...

***

Most 2016. márciusa van. Fenti naplórészletek 2006-ban születtek. A szép, új redőnyünk fehér, a férjem az ágyon a telefonjával játszik, mindjárt indulok zuhanyozni, aztán vár ránk még 1-1 szelet süti, amit egy film közben fogunk az ágyban elmajszolni, kintről pedig 4 kutya dörömböl, hogy be akarnak jönni...

Nincs CSEND.... és ez jó.

(Fotó: Dya)

Nem jó hírek jönnek most a világból... Hogy épp mikor, melyik városban történik a szörnyűség, már követni is alig lehet.

Ha magánemberként gondolkodom, akkor a hozzátartozók helyébe képzelem magam. Bár nem ez a leghelyesebb kifejezés. Hiszen felfoghatatlan, elképzelhetetlen, milyen ősi harag, fájdalom tombolhat ilyenkor azokban, akik elvesztették szeretteiket.

Ráadásul, ez nem éppen az ÉLET része. Egy baleset, egy betegség, egy természeti katasztrófa: azt sem könnyű feldolgozni, de az mégis benne van a pakliban.

Az  értelmetlen gyűlölet, a fanatizmus viszont nem része sem a civilizációnak, sem a természetnek: ez valami ember-idegen, amivel nem lehet mit kezdeni.

Ha harcolsz ellene: csak azokkal az eszközökkel érhetsz el eredményt, amelyet azok is használnak, akiket elítélsz. Meg kell ölni embereket ahhoz, hogy azok ne ölhessenek meg másokat. 

Allah  nevében ölni, vagy Krisztus nevében máglyára küldeni és keresztre feszíteni sok ártatlant, esetleg mint katona, a hazát védve gyilkolni: innen nézve mindegy. 

A lecsupaszított lényeg: valaki jogot formál arra, hogy elvegye más életét. És előbb születik meg az adott emberben (embercsoportban) a vágy az ölésre,  csak utána kezd el valamilyen ürügyet, okot, ideológiát keresni.

Nem vagyok pszichológus, tehát fogalmam sincs, hogy az agresszivitás, elvakultság milyen módon tud ennyire, szó szerint természet-ellenes módon kialakulni, terjedni.

Jó, nem vagyok naiv: a pénz, a hatalom olyan nagy úr, melynek birtoklói örömmel nyúlnak a manipulációs eszközökhöz, és boldogan uszítják a megfelelő embereket a megfelelő emberek ellen. Mi pedig, akik egy ilyen játszmába a töltelék-emberek státusát töltjük be, birkaként gyűlöljük azokat, akiket gyűlölnünk kell, és pusztítjuk, akiket pusztítanunk kell.

Ha a saját szeretteimre gondolok, mindig lenyűgöz az a csoda, hogy soha nem fog születni még egy ugyanolyan ember,  mert az egész világegyetemben, galaxisok millióiban mindenkiből csak EGY van.

Képzeld el, hogy a Földön egy darab gyémánt van, egy darab autó, egy darab....bármiből. Micsoda értéke van a ritkaságoknak! Az emberiség pedig nem más, mint egyedi, ritkaságokból álló mintakollekció. És mi mit csinálunk? Úgy öljük egymást, mint ahogy egy gyermek töri szét a felbecsülhetetlen értékű porcelánt.

Ha egyetlen dolgot lehetne kívánni a jótündértől az emberiség javára, akkor azt kérném: mindenki mérje fel ésszel, lélekkel, és ÉREZZE, TUDJA, hogy mekkora kincs, ritkaság, csoda minden egyes ember...

Szerintem ez lenne a béke záloga....

 (Fotó: Dya)

A tavasz a miénk. Nem szidalmazzuk, mint más évszakokat, nem tartjuk hidegnek a 15 fokot, mint októberben, amikor dideregve húzunk kabátot ugyanilyen időben, megbocsátjuk a havazást, örülünk a napsütésnek(augusztusban már pont ebből van elegünk) és tulajdonképpen minden rendben van.... mert ez a TAVASZ.

Márciusban valahogy elképzelhetőnek tűnik, hogy augusztusban az ember a tengerparton pihenjen pár napot, nagyobb lelkesedéssel takarítunk, és hosszú listába szőjük nyári álmainkat: mindazt, amit tavaly nem tettünk meg, de majd idén....

Tavasszal az énképünk is sokkal szimpatikusabb. Ilyenkor a mérleg barátságosabb számokat mutat, a farmer nem annyira szoros, na és az eper illata.... az felülmúlhatatlan.

A kutyák nem ülnek ázottan és búskomoran a házukban, hanem a friss fűből harapdálnak, a madarak jókedvűen reggeliznek a madáretető teraszán, és minden tele van ígérettel, reménnyel.

Az a 15 fok nem sok, na de tele van illatokkal színekkel, és az ember egyszerre szeretne százfelé indulni, újra hódítani a természetet.

A plázák kirakatából lassan kikopnak a barnák és szürkék, és barackszínben, pinkben, fehérben, égkékben tarkállanak a ruhák.

A tévében egyre kevesebb az influenzával kapcsolatos reklám, helyette szandálok, húsvéti sonkák, tarka szoknyák libbennek a képernyőre.

A kirándulások már nem két tényezőtől (időjárás, benzinköltség) függenek, hanem csak a pénztárca szabja meg a kilométerek hosszát.

Ha nem túl hosszú időre is, de már jól esik kiülni egy teraszra, és ott meginni a kávét, noha a kabát még  jól jön...

Lehet drukkolni, melyik orgonabokor nyílik hamarabb, és azon tanakodni, hogy az a zöld levél-kezdemény vajon tulipánt, vagy nárciszt rejt-e?

Ismét lehet virágokkal díszíteni a kertet, és venni pár tő muskátlit, mint azt mi tettük valahol Iváncsán. Hogy miért pont ott? Mert világlátott emberekhez világlátott virág illik...

 A kertben nyíló  aranyeső bokor öregebb, mint én... És a fűben megbújó ibolyák ősei még nagymamám idejéből származnak...

Tehát itt a tavasz, és ez olyan jó....

(Fotó: Dya)

Érezted már azt, hogy egy táj, egy hely valamiért pontosan a Tiéd? Amikor egyszerűen lecsap rád az érzés, hogy EZ(!) AZ(!)

Egyik kedvenc könyvem a  "Manderley-ház asszonya". A könyv lapozgatása közben szinte érzem az ódon ház előtt megbújó kő pad magányát, a bársonyosan vöröslő rododendronokat,a fakó kék hortenziákat - igen, ezt is látom, mintha magam is ott sétálnék.  De ez az irodalom varázsa, az, hogy megmutat egy másik világot.

Amiről most beszélek, az egy másik élet illata, amely  valamelyik ősömnek volt ismerős, vagy a párhuzamos világok kapcsolódnak össze egy pillanatra, hogy áttűnjenek az érzetek egyik önmagamból a másikba.

Egy simogató-meleg, orgonaillatú, májusi este, amikor felnézek a sápadt Holdra: az én pillanatom.

Amikor Budára érek, és látom az aranyszínű, napsütötte házakat kőkerítéssel: otthon vagyok.

Egy tavaszi napon a párolgó, nedves föld illata, ahogy a lóistálló szagával keveredik, miközben tyúkok kárálnak halkan: ismerős.

S tudom, voltam mérhetetlen gazdag is, amikor nem számított a pénz, amikor az ízlés és elegancia az enyém volt, és bőkezűen bántam mindenkivel, akit ismertem.

Megcsodálok festményeket, melyeket mintha az én emlékeimből szőttek volna, és vannak zenék, melyek olyan tájakra repítenek, ahol tudom, sosem jártam, mégis fájóan hiányzik.

Enyém a tenger illata, és bizonyos parfümökre is csak bólintok: megtaláltalak, végre!

Nem tudom, miért szeretem a borostyánnal befutott fákat, és miért nyugtat meg a márvány hűvössége. (Főképp azért furcsa ez, mert itthon, ahol e sorokat írom, sok éve küzdök, hogy az összes borostyánt, vadszőlőt kiiktassam, márpedig volt bőven... De itt, ez nem AZ!.)

Furcsa mód ezek a pillanatok, illatok, és ízek azok, amitől leginkább önazonos vagyok. Amikor egy percre minden a helyére kerül, és egyszerre vagyok jelen több dimenzióban, időben.

Vannak hetek, hónapok,  amikor egyetlen ilyen pillanatom nincs. Amikor az igazi énem csak gubbaszt, nem szól hozzá senki és semmi, és robot üzemmódban létezem, cselekszem. Ilyenkor nem érzem önmagam, hiszen a létezést, a "vagyok" -érzetet külső ingerek hívják elő, ahogy a függöny lebbenése sem történhet meg szellő nélkül.

Most egy park hív. Hallom  a kavicsok nyikorgását, csendesen zúgnak az öreg fenyők, az egyik padot szelíden megsimítja a Nap, talán egy borostyánnal borított kőszobor is megbújik  a bokrok között, és érzem a közelgő eső illatát.

Nem tudom, hol van ez a park, és mikor fogom látni....de ha ott leszek, lefotózom...de csak azután, ha beszippantottam és megéltem a pillanat minden ízét, illatát.....

(Illusztráció: Hollósi Joli)

Jómagam nem vagyok egy halászlé rajongó, de pár éve betévedtünk a dunaújvárosi Dunagyöngye Halászcsárdába  és a szemem megakadt egy "Korhely halászlé" elnevezésű ételen.

Mivel a hozzávalók (babérlevél, tejföl, citrom) előrevetítették a pikáns ízvilágot, így próbaképp megkóstoltam.

Nos, nem csalódtam. Annyira nem, hogy azóta többször is ettem ebből a remek halászléből, melynek különlegessége abban rejlik, hogy a vad, magyaros, testes ízvilágot egy kicsit lágyítja, nőiesíti.

A halászlé után persze még jól esik egy túróscsusza, avagy  egy házi készítésű Somlói galuska.

Mindeközben persze szól az elmaradhatatlan hegedű muzsika.

E bőséges lakoma után jól esik sétálni egyet a Duna parton, majd a kocsiba ülve előre örülni a közeli viszontlátásnak.

 (Fotó: Dya)

1.

Tudni kell, hogy az én jogosítványom automata váltós kocsira szól. (Na jó, nem, de tény, hogy ezeket szoktam meg.) Horvátországban, a tenger felé közeledve egyszer átvettem a volánt egy olyan autóban, amely bizony nem automata váltós. Időpont: hajnali 2 óra után, valahol az autópályán, valahol a hegyek között...
A társaság tisztában van a váltós autókhoz fűződő viszonyomhoz, így drukkolnak.
Félig kómásan az álmosságtól, megszámolom a pedálokat, eggyel több van, mint ahogyan azt szeretem, majd berakom a kocsit egyesbe, és azonmód le is fulladunk.

Másodjára el tudok indulni a terepjáróval. Kettes, hármas, négyes.... majd az ötöst szeretném.
- Ez hármas... - zúg a kórus hátulról.
- Bocsánat... még egyszer megpróbálom... - mondom én. Váltok...
- Ez még mindig hármas - mondják türelmesen. - Az ötös ott van, jobbra...
A kocsit berakom végre ötösbe, és szép szelíden száguldunk az éjszakában. A társaság elpilled, én élvezem a bizalmukat, és feszült figyelemmel nyomom a pedált... váltani nem merek, így az autó nyűgösen veszi tudomásul, hogy hegynek felfele ötösben megyek, 80 km/h-val...

2.

Egy teraszon ücsörgünk, fagyit kanalazunk, és szolidan csevegünk, ahogy hölgyekhez illik. Közben nézzük a smaragdszínű tengert, és azt a három, tizennyolc körüli fiatal srácot, akik épp közelednek.
- De jó pasi lesz ebből pár év múlva - mondja felszabadult harsánysággal G.
A srác döbbenten rámered, mire társaságunk 3. hölgytagja halkan megszólal:
- Szerintem ezek magyarok...
Srác visszafordul és azt mondja:
- Szerintem is....De köszönöm.

3.

Társaságunkban mindösszesen egy férfi van, aki megejtő türelemmel figyeli ténykedéseinket. Mivel tisztelem ezt a nyugalmát, gyakorta megkérdezem tőle:
- Nagyon az agyadra megyünk?
Ő türelmesen elmagyarázza minden alkalommal, hogy nem, minden teljesen rendben van, senkivel semmi baja.

Az utolsó esték egyikén, ugyanerre a kérdésre a következő választ adja, változatlan nyugalommal:
- Minden rendben van, de ez a kérdés már kezd kicsit idegesíteni...

4.

A férfi  vezet. Este van, éjfél felé. Megnéztük az összes lehetséges ékszerüzletet, kivilágított bástyát, meghallgattuk a "New York...New York"-ot a helyi fúvós zenekar tolmácsolásában, és hazafelé tartunk az apartmanba.

Sofőrünk álmos, így felkér minket, hogy szórakoztassuk.

Minden énekkari nóta, magyar népdal, régi sanzon eszünkbe jut, persze hiányos szöveggel.
Ketten a "Ha én rózsa volnék"-ot próbáljuk előadni, de a második sor mindig az lesz: "Soha sem lobognék...". Így aztán nem próbálkozunk a "ha én utca volnék.., ha én ablak volnék"-kal, hanem a zászlós részt énekeljük el, kellő átérzéssel.

Van abban valami felejthetetlenül nemzetközi, amikor egy japán kocsiban, egy horvát városka hídján, éjfélkor, 5 ember színjózanul, akiből 3 erősen jobboldali érzelmű, tiszta tüdőből harsogja az orosz himnuszt.... mert ezt mindannyian hibátlanul tudjuk....

5.

-  Légyszi segíts.... - szóltam ki a konyhába az ebédlőből, ahol az én "hálóhelyem" volt. A tálalószekrényben például simán odébb tudtam tolni a levesestálat, így volt hely a ruháimnak, az evőeszköz helyére pedig a bugyikat tettem.

- Mi történt? - érdeklődött a férfi udvariasan. Én akkor már a lepedő alatt voltam, alváshoz készülődvén.

- Vidd ki kérlek... - adtam a kezébe egy tányért, amin egy tücsök ült. A férfi nyugodtan megszemlélte, majd kivitte a teraszra a békés rovart.
- A tányér tücsöktelenítve! - jelentette, így nyugodtan hajtottam álomra a fejem, a tálalószekrény alatt.

 6.

Egész napos kirándulás után már úgy másztam ki a kocsiból, mint egy beteg lajhár. Izomláz, merev térdek, és egyáltalán.... nem száz, hanem százezer évesnek éreztem magam.

Lesántikáltam a lépcsőn, és betántorogtam a kanapéra. Pár perccel előtte már a kocsiig sem tudtam elvánszorogni, hanem leültem egy  lámpaoszlop alá, és vártam, hogy értem jöjjenek.

Szóval heverek a kanapén, majd erőt gyűjtve átosonok hölgytársamhoz, aki hullaként fekszik az ágyban, fején a karja, arca szenvedő.

Megszólal:
​ - Akkor megyünk táncolni?
Én:
- Naná...

Kb. 2-3 perc alatt ott álltunk átöltözve, frissen, fürgén, és vidáman. Mindenféle lajhárságot mellőzve, rugalmas léptekkel indultunk, mert már a partról szólt a zene....és mi újra fiatalok vagyunk.

 (Fotó: Dya)

1. Aggódás

Nem válaszol az sms-re...nem veszi fel a telefont...és az ember gyomra egyre kisebb...
Először arra gondol, hogy persze...biztosan jól el van. Azután arra, hogy... ez már kicsit sok idő... ennyi ideig biztosan nincs "jól el".
Azután kezd az ember kombinálni. Hogy talán... és elkezd még jobban aggódni. Nem találja a helyét, mindenfélét pótcselekszik, kínlódik.
Aztán újra megpróbál telefonálni...és a másik álmos hangon felveszi. A gyomorból és a lélekből kiszelidül az összes szikla és összes szorítás, és az ember szégyelli kicsit a pofáját, hogy felébresztette a másikat.

Ilyenkor tök hülyén érzem magam... bármilyen öntudatos, magabiztos nőnek is tűnök olykor, amikor arról van szó, hogy bármi baj érhette volna azt, akit szeretek, nem marad belőlem más, csak egy ici-pici ideggombolyag, egy aggódás szösz, ami addig kuporog magába roskadtan, míg a szeretett személy nem jelentkezik.

2. Nem akarok felszabadulni!!

Egy levélváltás során világosodott meg valami az életemet illetően.
Engem egy csomóan fel akartak szabadítani! 
Hol a gátlásaim alól, hol a zárkózottságom alól, hol a hűségem alól, hol az őszinteséggel kapcsolatos óvatosságom alól, hol pedig a szexuális elképzeléseim alól.

De én nem akarok felszabadulni!!!

Nekem a határok nem gátak, hanem kerítések, melyek engem óvnak, a szabályok nem ellenségek, hanem jelzőtáblák, a tabu dolgok békességet hoznak, és ha nem a csilláron lógva, pókember jelmezben szeretkezek, attól még köszönöm, jól vagyok...

Nem akarok inni, hogy felszabadult legyek...és nem akarok berúgni sem. Egyszer sem.
Nem akarok önfeledten kiabálni toronyugrás közben, mert tériszonyom van. De én szeretem a tériszonyomat, és jól megvagyok vele.

Akik a felszabadításomon buzgólkodtak, azok egyre nem jöttek rá. Nem nekem nem jó, hanem nekik nem jó az, amilyen vagyok.  

Az, amit mások úgy éreznek, hogy én nem vagyok oldott, hogy nem vagyok jókedvű, vagy beszédes, az nem máz, hanem az ÉN VAGYOK!
Pont olyan, amilyennek születtem, amilyenné váltam, és amilyen szeretek lenni.

Vagy szeret valaki így, ahogy vagyok,  vagy elkerül, de felszabadításomon buzgólkodni időpocsékolás...

Tudniillik felszabadult vagyok!

3. Mennyi a sok?

Egy öreg koldus ácsorog az út szélén. Ráérek, így beszédbe elegyedünk. Kérdezem, hogy ment ma a bolt...

- Sok pénzt kerestem ám... - néz rám csillogó szemmel. Piszkos markában gyűrött ötszázas, és valahol a zsebe mélyéről is előkotor egy csomó százast.

(Egy óra múlva.)

Jó ismerősömmel beszélgetünk telefonon. Érdeklődöm, miként telt az elmúlt hete, hogy van.

- Sok pénzt kerestem... - örvendezik. - Sikerült végre eladni két ingatlant több, mint 70 millióért... - folytatja.

***

Szó​val mi a sok...? Kinek mint mond ez a szó? Ez a történet reggel fogalmazódott meg bennem, amikor azt mondta: Szeretlek... 
Vajon kinek mit jelent ez? Kinek mennyit jelent? Mi van benne? Hol vannak a határai?

Talán akkor lehet azt mondani, hogy ismerünk valakit, amikor ugyanazt értjük a szavakon...

 (Fotó: Dya)

A cukrászdában töltöttem némi időt, egy rebarbarás sütemény társaságában.

Az ember mit tehet egyebet, mint nézi a mobilját, hogy halad-e már végre az idő, meg nézi az embereket, hogy aztán legyen miről írjon a naplójában.

Egy szőke, karcsú hölgyre lettem figyelmes. Nagyjából 25-28 körül lehetett. 170 cm magas, fahéjszín nadrág, fakó zakó, bézs táska, bézs ékszerek, bézs fagyi...

Igen, még a fagyi is szolidan elegáns volt a kezében.

A csaj rezzenéstelen arccal nyalta a finom édességet, hóna alatt egy aktával, társaságában egy lelkes csahos, akarom mondani egy pasika, aki amolyan lábtörlő stílust képviselt.

Leültek, a lány elővette a dossziét, meg a bézs színű tollát, és igyekezett fagylaltozás közben valamit írni, persze ölében a bézs táskájával igen sok nehézségbe ütközött.
Elnéztem a lányt... szolid smink, kifejezéstelen arc, mézszőke haj, márkás napszemüveggel a fejbúbján, és csak nyalta a fagyit....
Amolyan "nyár van-tehát fagyizni KELL" hangulattal, örömtelenül.

Elképzel​tem őt szex közben, elképzeltem reggel, amikor álmosan kel fel, és elképzeltem mindenhogy...
...de nem láttam benne életet. Olyan volt, mint egy rajz... Egy bézs színű, pasztell rajz....