Amit főnixtollal írsz, örökre megmarad...

Dya-képek

Dya-képek

Mese a gyufás skatulyáról

2016. április 24. - Dya2016

fenyo.JPG

Egyszer régen, még az ősöreg fenyőfák idejében… valahol a hegyek mélyén volt egy piciny falucska..

 

A kicsiny falu főterén állt egy kopott öreg bolt, poros, fakó kirakattal, üresen árválkodó polcokkal.

Az egyik szú rágta polcon egy gyufás skatulya hevert…megbarnult papírja alig ütött el a korhadt polc színétől, így hát nem is vette észre őt senki.

Egyik délután, mikor egy apró gyermek szaladt be az ajtón cukorkát keresve, és csalódottságában nyitva felejtette az ajtót…a szél kíváncsian besuhant, s ahogy felbolygatta az áporodott levegőt, széles suhantában leverte a gyufás skatulyát, aki legott felébredt és körülnézett.

 

-Áááááááá… - ásított. De jót aludtam…. De hol vagyok? – nézett körül csodálkozva. Egy piszkos padlón hevert, és egy nagy, surrogó holmi kavarta körülötte a port. Az idős boltos volt, aki magában dohogva söprögetett, és a nyitott ajtón kiseperte a gyufásdobozt, aki bukfencezve gurult ki a macskaköves utcára.

 

-Hú, de hideg lett- állapította meg a kis doboz. Megrázkódott, hogy megnézze, minden gyufaszála meg van-e, és nem törött-e el valamelyik. Szerencsére mindent rendben talált, és kíváncsian várta, vajon ki fogja őt végre észrevenni. Annyira örült, hogy végre történt valami!

Gondolatban tervezgetni kezdett… egy kandallópárkányra szeretett volna kerülni, ahol mindig meleg van, ahol elegáns kezek nyúlnak hozzá, ahol elgyönyörködnek a lángokban, és gyerekkacagástól hangos a ház.

 

Ahogy eképpen festegette maga előtt a jövőt, egy rekedt hangra lett figyelmes.

- Ni már… mi van itt? – hajolt le hozzá egy csavargó. Egy doboz gyufa! –állapította meg kicsit tétova, rum-gőzös hangon. Kivett egy szál gyufát, meggyújtotta a már alig parázsló pipáját, s zsebre vágta a dobozkát, amely fejjel zuhant a bűzös zseb mélyére, rozsdás kulcs, fénytelen aprópénz, és valami kenyérmaradék közé.

 

A csavargó lassan bandukolt az úton, s mivel elkezdett szemerkélni az eső, így betért inni egy pohárka bort. Ahogy apróért kotorászott a zsebében, kezébe akadt a gyufa. Kirakta hát a pultra, amit a kocsmáros egyre mogorvább arccal törölgetett.

Volt is oka a mogorvaságra…nem szerette a csavargókat. Így, amikor az megitta az aranyló nedűt, gyorsan kitessékelte a helyiségből. Zavarában az öreg gyorsan eliszkolt, ott hagyván a gyufás skatulyát.

 

A kocsmáros félénk, vézna kislánya éppen ott játszott az asztalok között, látva apja homlokán a ráncokat, odafutott hozzá, hogy ölelésével megnyugtassa. A megszelídült óriás karjába kapta a lánykát, megforgatta a levegőben. Gyöngyöző kacagása megdobogtatta a gyufás skatulya tűzvörös szívét, és úgy ügyeskedett, hogy a pultról a lányka cipője elé essen. A nevetéstől elszédült apróság nem szólt semmit, csak lopva lehajolt, és felvette a dobozkát, majd látva, hogy apja már máshová tekint, elszaladt kincsével.

 

Az udvaron aztán lekuporodott, kinyitotta a skatulyát, és kivett egy szál gyufácskát.

 

Ahogy apjától látta, óvatosan hozzá dörzsölte a doboz oldalához, és ámulva nézte a fellobbanó lángot…milyen szép…mikor a láng elaludt, újat vett elő és tovább játszott….

 

A gyufa kezdte magát kényelmetlenül érezni.

- Így igazán értelmetlen elégnem – gondolta. Alig marad a kandallóhoz valami belőlem…- s erős akarattal kívánta, hogy a következő gyufaszál ne gyulladjon meg, hátha így a lányka megunja őt.

Így történt. A kislány a gyufás dobozt messzire hajította, ahogy a kis karja engedte, és kitört belőle a kacagás, mert a doboz éppen egy pocsolya közepébe csobbant.

 

Mit hajigálsz, te szeles lány? – nézett rá megróvóan bátyja, aki épp akkor szállt le a biciklijéről. Lehajolt, felvette az ázni készülő gyufásdobozt, megtörölgette és becsúsztatta a nadrágzsebébe. Elmosolyodott a gondolatra, hogy este milyen szépen fogja megvilágítani kedvese arcát, csókolni való száját,fénylő fürtjeit a gyertya fénye…

 

S lassan betakarta fénylő palástjával a házakat az éjszaka…

gyufa.jpg

 

A gyufás skatulya pirulva nézte a szerelmeseket és boldoggá tette a tudat, hogy az ő utolsó szál gyufája hozta életre azt a fényt, amely a vonásokat lágyabbá, meghittebbé tette…

 

No de az a kandalló….az a meghitt otthon…de jó lett volna oda eljutni…- gondolta, majd egy könnyű sóhajjal  végleg elszenderedett az üres dobozka.

 

Pirkadatkor aztán sietve öltöztek a fiatalok, szótlan hajnali érintések…a lány eltakarította az éjszaka utolsó emlékeit is. Az haszontalan gyufás skatulyát a fiú markába nyomta, egy ölelkező csók…és már az udvaron surrantak a fiú csendes léptei.

 

A dobozka végül aznap este, egy rozsdás kályhában lobbant fel utoljára, mikor a fiú - nem gondolván sem a lányra, sem az elmúlt éjszakára - tűzre vetetette....

 

(Fotó: Dya)

Lovasünnep Tatán

2016. április 23. - Dya2016

2_5.jpgBevallom, sosem jelöltem a naptáramban pirossal  a Tatai lovasünnepet, mely ezen a hétvégén került megrendezésre, de másodszor sikerült pont akkor menni, amikor a tó körül nem csak a szokásos sétálók voltak, hanem lovak, árusok, és minden, ami egy ilyen rendezvényen lenni szokott.6_3.jpg

7_3.jpg

8_3.jpg

A szervezők a gyermekekre is gondoltak: a pónilovakon kívül körhinták és mindenféle színes, zajos ketyerék forogtak, pörögtek. Ami engem illet, egy kiwi színű macinak lettem boldog gazdija: dobozdobálással nyertem, melyet a párom szponzorált. :-)21_1.jpg

11_2.jpg

Ám engem most is a természet nyűgözött le, a tó és az azt körülvevő erdő szépsége.12_2.jpg

13_2.jpg

15_1.jpg

16_2.jpg

3_5.jpgNa jó, a lovakról is illik néhány szót ejteni, elvégre ez az Ő ünnepük:18_2.jpg

19_1.jpg

17_3.jpgA Tatai vár története valahol a 13. században kezdődött, érdemes végigolvasni meglehetősen hosszú, kalandos történetét. Ami engem illet, szeretem fotózni, mert valami időtlen romantika lengi körül...1_5.jpg

4_2.jpg

9_4.jpg

Aki távolabbra is szeretne eljutni, de nincs kedve annyit gyalogolni, annak bátran ajánlhatom a kisvonatot: minden helyi nevezetességet meg lehet róla tekinteni.24_1.jpg

5_3.jpg

14_2.jpg

Öveges professzor úrnak vajon lett volna valami jó kísérlet-ötlete a nyárfák pihéjével is....?! Nos, szép nap volt, és csak annyit mondok: Viszlát, Tata!23_1.jpg(Fotó: Dya)

Szolnok, ahogy én szeretem

2016. április 16. - Dya2016

9_1.jpgNem tudhatom, milyen Szolnokon élni... Nem ismerem a város hibáit, nem kerestem soha az eldugott, hangulattalan helyeit, így számomra Szolnok a szépségről, a romantikáról, a halk folyású Tiszáról, és a Liliomfi étterem varázsos ízeiről szól.

Ma ismét ott sétáltunk,  és élveztük a virágillatot, és a nyarat idéző, simogató szelet....

8_2.jpgA híd alól is gyönyörű a Tisza.

A sétányt, és a parkokat  megszépítették, így minden sokkal rendezettebb, mint pár éve. 12_1.jpg13_1.jpg11_1.jpg16_1.jpg10_1.jpg3_4.jpg

A pazar ebéd a Liliomfi-ban most sem okozott csalódást:5_2.jpg6_2.jpg7_2.jpg4_1.jpg

A mai napon utolsóként a 4-es út mentén elterülő repceföldekben gyönyörködtünk. Viszlát Szolnok!17_2.jpg(Fotó:Dya)

 

A foci női szemmel

2016. április 13. - Dya2016

20160413_173100.jpgNem lenne igaz, ha azt mondanám, csak azóta nézek foci meccseket, amióta férjhez mentem. Néztem egyet-egyet régen is, pl. VB döntőket, különösen, ha a brazilok játszottak. Az ő játékukban volt valami könnyedség és életigenlés, amitől az ember lánya pálmafákat, nyarat és tengerpartot vizionált a játékosok köré.

Az elmúlt pár évben viszont heti rendszerességgel nézzük a meccseket (hozzáteszem: jó színvonalú meccseket) és míg az ágy egyik végén  Ronaldo fejes góljának szól az öröm, úgy a másikon, ahol én ülök, más jellegű gondolatok is repkednek.

Arra jöttem rá, hogy a fociból sokat lehet tanulni az emberi kapcsolatokról, érzésekről. Ott vannak például a visszavágók. Az egyik meccsen a csapat a saját szurkolói előtt játszik, míg a visszavágón az ellenfél szurkolói vannak többségben. S amíg egy nő rojtosra beszélheti a száját, hogy mennyit számít a támogatás, szurkolás, biztatás egy kapcsolatban, addig egy meccs kapcsán teljesen természetes, hogy az idegenben lőtt gól több pontot ér, tekintve, hogy akkor szegény csapat tapsvihar helyett füttykoncertet kap az ellenfél szurkolóitól.

Jó néhány kapcsolatban probléma, hogy az egyik fél úgy érzi, a másik nem vesz részt teljes szívvel a hobbijában.  Sok férfi elkíséri a nőt oda, ahová az menni szeretne, de nem vesz részt az örömében. Ám ugyanezen férfi szemérmesen ragyogó arccal öltözik kedvenc focicsapatának mezébe, hordja kitűzőit, vásárolja a relikviákat, mert ebben az esetben úgy érzi, hogy csapatának sikeréhez azzal tud hozzájárulni, ha ő is "átlényegül."

És ez az átlényegülés a legfontosabb! Ez jelenti azt, hogy olyasvalamivel foglalkozunk, aminek értjük a lényegét, hatással van a kedélyünkre, és ami kikapcsol a jelenből. Ahogy megrándul a férfi lába a paplan alatt, amikor ő már lőne, de a játékos totojázik, amikor a levegőbe csap örömében, mert megszületik a várva várt gól, akkor az azt jelenti, hogy eme férfiú 90 percet maga is a zöld gyepen tölt, és együtt rohan a szélben a többi játékossal.

S hányszor vagyunk mi nők is lélekben máshol...Hányszor álmodjuk magunkat fiatalra, szépre, gazdagra egy DM-ben a dezodorok között válogatva, hányszor van, hogy egy park mellett elsétálva látjuk megcsillanni az aranyhintót, vagy az Aranypók kirakatában lógó méregdrága fürdőruhában saját, sosemvolt karcsúságunkat megmártózni az azúrkék tengerben.

Nekem azt tanította meg  az együtt szurkoló emberek féktelen lelkesedése, hogy észre kell vennünk a másik örömét, és  megsokszorozni azzal, hogy meglátjuk azt a szépet, és jót mi magunk is abban a dologban, amit a másik szeret. Mert egyedül  örülni, szurkolni, lelkesedni nem az igazi...

Egy jó meccs után a drukkerek még  napokig képesek újra felidézni a legjobb pillanatokat, átbeszélni az eseményeket, ezért fontos egy kapcsolatban is, hogy mindig legyen valami jó, amire lehet együtt emlékezni....

Szóval  ezért is nézem a meccseket. Mert nem csak a játék tetszik, hanem az is, ahogy a lelátón féktelenül lelkesednek a szurkolók, és hogy ugyanezt az örömöt látom a párom szemében...

/Fotó: Dya/

 

 

Egy új munka kezdete

2016. április 09. - Dya2016

erdely_015.jpgSokan azt hiszik, hogy az állásinterjú az álláskeresés legnehezebb része, holott szerintem nem. Az első beszélgetés maximum 30 percet tart, az ember magabiztos, a munkáról keveset tud, a hangulat barátságos, és még bármi is lehet a dologból. Ha sikerül, akkor hajrá! Ha nem, akkor az ember máris újra a hirdetéseket bújja...

Ám, ha megszólal másnap a telefon, és az ember kap egy "igen"-t, akkor a felelősség súlyos palástként ereszkedik vállunkra.

Elkezdeni egy új munkát olyan, mint összeköltözni valakivel az első randi után. Az ember semmit nem ért, senkit nem ismer, csak azt tudja, hogy az egészet jól kellene csinálnia valahogy. De hogy?!

A héten én is elkezdtem egy új életet, legalábbis munka terén. A kezdeti "ide nekem az oroszlánt is" érzés az első nap délelőttjén kezdett átmenni az "én a cicáktól is félek" hangulatba...

Ami az interjún elmondva világos, egyszerű és követhető volt, az a valóságban egy Einstein-i feladvánnyal is felért. Kezdjük ott, hogy fogalmam sem volt, hol vagyok. Az épület nem kicsi, és nem is egy részből áll. Több emelet, épületrész található egy hatalmas, zegzugos területen. Amikor a kötelező orvosi vizsgálatra levittek egy alagsoron keresztül, több, mint fél óráig nem a vizsgálattól rettegtem, hanem attól, miképp találok vissza...

Aztán, ahogy teltek a napok, sok kedves kolléga vállalta az "idegenvezetést", és csütörtökre már világos volt, hogy melyik lépcső, emelet, ajtó hova vezet.

Az arcmemóriám finoman szólva sem tökéletes, a névmemóriámmal versenyeznek, hogy melyik gyatrább. Így az első nap első órájától kezdve köszönök mindenkinek óvatosan mosolyogva, mert sosem lehet tudni, hogy kolléga az illető, vagy sem....

A helyiség, amit mostantól magaménak mondhatok, az első pár napban semmilyen személyes jelleget nem öltött. Nem volt tollam, helyem, székem, és úgy éreztem magam, mint egy kakukk, más fészkében...

A percek, órák gyorsan telkek, a munkának mennie kellett, én pedig csak ültem, értetlenkedtem, és aggódtam, hogy mikor fogom én ezt olyan profin csinálni, ahogy a kolléganő????

Sem a helyzet, sem a munkafolyamatok nem voltak ismerősek, sosem foglalkoztam ilyesmivel. Ha valaki azt mondja fél éve, hogy úgy le tudok fagyni, hogy egy sor bekeretezése is ismeretlen információként hat rám, akkor azt elküldöm melegebb éghajlatra. Pedig.....de!

S közben özönlenek az információk, emberek, problémák, és mindenféle űrlapokat kell(-ene) kitölteni, mindennek mindenféle menete, sorrendje van, és a számítógépes program sem akármi, és közben ketyeg az óra: van, aminek 8-ra meg kell lennie, van, aminek 9 óra a határideje, és így tovább....

Az első nap: káosz, és hulla fáradtság.

Második nap: végre volt időm elővenni a füzetet, hogy legalább jegyzeteljem az infókat. Közben tudom, hogy  már csak 10 napom van, és  amit most még át sem látok, nekem kell(-ene) csinálni, lehetőleg hiba nélkül.

Szerda eltelik, csütörtök következik. Már én csinálok pár munkafolyamatot, és a füzetben szaporodnak a jegyzetek. Minden alól van kivétel, és a kivétel sem mindig ugyanaz: mire valamit megjegyzek, kiderül, hogy azt bizonyos helyzetekben teljesen máshogy kell csinálni.

Emberi sorsokról szól minden nap, van, aki sír, van akinek a rezignáltsága nyomasztó. Kint, az udvaron minduntalan nagymamám jut az eszembe. Sok-sok hasonló szempár bámul rám, kicsit már odaátról, fénytelen tekintettel. Lapozgatok egy nagy könyvet, és próbálom kibogarászni  a temérdek szakmai elnevezést: nem is gondoltam volna, hogy meghalni ennyiféle dologtól lehet... 

Az emberi arcok masszájából lassan ki tudok választani már arcokat, akik szimpatikusak, kollégákat, akiket tisztelet illet, és olyanokat, akikkel gondolom, ritkábban fogok majd beszélgetni.

Péntek: egy másik hétfő. Amit már tudok, azt sokkal gyorsabban kellene csinálnom, nincs idő a jegyzeteket bogarászni, és délben már majd lefordulok a székről: reggelire nem volt idő, arra sem, hogy igyak. Akkor van egy pár percnyi szünet, kimegyek a madárcsicsergésbe.... Egy mókás, kedves alak megnevettet, megcsodálom a nyíló virágokat, aztán irány vissza...

Tényleg nincs idő lassan tanulni, de gyorsabban meg nem megy... Tudom (remélem), eljön majd az a nap, amikor valami kattan az ember agyában, és egyszerre értelmet nyer minden munkafolyamat, és az ember látja a kezdetet-véget, okot és okozatot, és nem csak agyatlan papagájként teszi a dolgát.

Valaki egyszer azt mondta: nem szeret új munkahelyre menni, mert nem bírja elviselni, hogy pár hónapig tök hülyének érzi magát. Nos, igen..... ez az időszak nem feltétlen alkalmas arra, hogy az ember büszke legyen önmagára.

A munka végeztével maximum az ad okot elégedettségre, hogy ma sem adtad fel, ma sem fakadtál sírva, és ma is tanultál valami újat.

Valami fura egyvelege ez annak, hogy egyrészt muszáj, másrészt akarom is. Ilyenkor, egy új munkában minden perc, óra egy új küzdelem, egy új lehetőség, egy új nekirugaszkodás.

Ezt csak az érti úgyis, aki maga is átéli, átélte...

Most még a két életemet, a privátot és a munkait nem tudtam egy 24 órába összesimítani. Amikor hazaindulok, az autóm olyan, mint egy másik világ.... Mintha minden nap egy századot ugranék át, és egy másik országban volnék.

Arra a kérdésre, hogy tetszik-e, nem igazán tudok mit mondani. Ez nem jó szó. Ez a munka nem arról szó, hogy tessék... Ez arról szól, hogy meg kell csinálni, és jól kell csinálni, mert szükség van rá.

Még öt nap....és helyt kell állnom. Nem hozhatok szégyent sem arra, aki betanít, sem magamra. De legalább itt a hétvége, amikor feltöltődhetek, energiát és támogatást kapok.... így minden sokkal könnyebb...

(Fotó: Dya)

Ha tehetném....

2016. április 05. - Dya2016

tenger.jpgHa tehetném, most ott lennék.... Tudom, könnyű, sósízű szél simogatna, a tenger pedig ott ragyogna előttem, bennem: szívemben és lelkemben.

A pinea erdők illata keveredne a fűszernövények borította frissensült csevapéval, érzem a balzsamecetes saláta ízét a számban...

Ha tehetném, nem gondolnék semmire, amire most gondolok.... Sem halottakra, sem csekkekre, sem hivatalos ügyekre, sem feladatokra, sem..........

Ha tehetném, lezárnám a feszültség-kapcsolómat, és csak élvezném a szelíd napsütést, a nyugalmat....

A víz nem véletlenül a megtisztulás jelképe...

Kopaszi-gát - életképek

2016. április 03. - Dya2016

1_1.jpgA Kopaszi-gát régi, kedvenc helyem, helyünk. Mondhatni, végig kísérte az elmúlt 5 évet, tanúja volt számtalan beszélgetésnek, gondolatok születésének, reményeknek, és szakításnak, majd újra kezdésnek. Sétáltunk  ott simogató nyár éjszakán, hideg, szeles novemberben, hétvégén, és hétköznap....

Ma jöttem rá, hogy mi az egyik sajátossága eme keskeny, füvesített földnyelvnek. Az, hogy az emberi kapcsolatok minden szintjét fel lehet fedezni az ott sétáló, vagy épp padon beszélgetők között.

Sok pár az első randi színhelyéül választja eme romantikus helyet. Az ő padjuk egy külön világ!  A férfi teljes testével fordul a nő felé, úgy mesél az elmúlt hónapokról, a nő kicsit feszélyezetten, tisztes távolban ül, szolíd dekoltázsán játszik a napfény, és lélekben már tervezget, elmélkedik, hogy vajon milyen lesz a következő pár óra...

Ott sétálnak a sokadik randisok, a szerelmesek. Önfeledten csókolóznak a lámpaoszlop tövében, vagy a füvön heverve: még ott tartanak, amikor teljesen mindegy, hol vannak, csak együtt legyenek.  Minden mozdulatuk a másikról szól, körüllengi őket a "bármi lehetséges, miénk a világ" érzete, és nincs olyan telefonhívás, probléma, negatív gondolat, ami beférkőzhetne közéjük. Vigyorognak, mosolyognak, ragyognak, minden különösebb ok nélkül.

Itt nézelődnek azok is, akik a szeretői kapcsolatot választották. Fogják egymás kezét, mindketten büszkén menetelnek "ÉN kellek neki!" - arckifejezéssel, és a legmenőbb ruhában, és itt már játszmák is vannak, nem csak érzelem. Egy rebbenő tekintetet mindent elárul: azt reméli a szépen sminkelt, magassarkúban tipegő nő, hogy nem fog ismerőssel találkozni.

A gyerekzsivaj megszokott a sétányon, főképp hétvégén, napközben. A szülők megnyúlt nyakkal próbálják figyelemmel kísérni az eszeveszetten bicajozó apróságokat, és pillanatokként felharsan egy név, és egy instrukció: " ÁÁÁÁron....!! Máááááááálna!!! Lassabban! Állj meg!!! Vigyázz, ott egy pad!!!".A terhes kismamák óvatos mosollyal nézik ezen szülőket, és azon tűnődnek, hogy vajon az ő csemetéjük szófogadóbb lesz-e.

És persze kedvenc helye ez a házaspároknak is. Ők általában mosoly nélkül, fürkésző tekintettel, rezignáltan sétálnak, különösebb mondanivaló nélkül. Gondolataikat leköti a táj szépsége, meg az otthon hagyott problémák: e két véglet között cikáznak a ki nem mondott szavak. Az egyik telefonál, a másik fegyelmezetten ülve várja, hogy véget érjen a beszélgetés: nincs vita, szemrehányás, egyszerűen tudomásul veszik, hogy nem tudják (akarják?!) kizárni a világot, még egy órára sem.

Néha üzleti csevegésbe is bele lehet botlani: sosem értettem, hogy miképp tud valaki pénzről és befektetésekről beszélni egy napsütötte padon, fagyival a kezében.

Konszolidált barátnők sétálnak elmerülve az emlékekbe, természetesen térd alá érő szoknyában, kis kosztümkabátban. Elegánsak, kedvesek, és látszik: sok telefon és szervezés előzte meg ezt a pár órát, amely talán egy habos kávéval fog véget érni, kora este.

Tizenéves csajok vonulnak hármasával, hangosan vihogva a semmin, rongyos farmeben, spagettipántos felsőben, lapos pillantásokkal, mert hát sosem lehet tudni, nem itt sündörög-e valahol a nagy Ő....

Szemből közeleg a sportoló, pontosabban A SPORTOLÓ! Vagy teljes futó-szerelésben fut, kerülgetve az 1 m2-re jutó 5 embert, vagy pedig biciklivel teker elszántan, és leginkább egyhelyben a sok ember miatt. Az ő arcukon az átszellemültség és az akarat látszik: ha ötezer török jönne szembe kivont szablyákkal, akkor is lefutnák/tekernék az aznapra kiszabott mennyiséget.

Vannak igen idősek is, akár egyedül, akár párban. Ők sem sokat beszélgetnek, testben ott, lélekben valahol nagyon-nagyon messze járnak, talán egy hasonló helyen, hasonló napsütötte délután, valahol a múltban.

Ezen a közel 800 m-en mindannyian ott vagyunk, életünk minden megélt, és megélésre váró korszakából. S bármikor megyünk, a Duna, és a fák türelmesen várnak. Az ő életükben a miénk, minden egyes változásával csupán egy pillanat....

2_1.jpg

3_1.jpg(Fotó:Dya)

 

 

Halmazokban élünk

2016. március 31. - Dya2016

halmazok.jpgHalmazokban élünk. Az épp aktuális szerepünk (szerepeink) szerinti halmazokban, többszörös átfedésekkel és átjárásokkal.

Az ember szeretne egy szép, működőképes halmazt, amelyben rend és szépség lakozik, és ahol vágyai szerint történnek a dolgok. A vágyak, elképzelések persze időnként változnak, és akkor úgy átkerülünk egy másik halmazba.... mint a pinty.

A halmazlakók persze időnként körülnéznek, hogy más, hasonló halmazokban miképp folyik az élet. Azok, akik szeretői kapcsolatban élnek, szeretnének látni sok olyan halmazt, ahol a házastársakat elhagyják, és a szeretőt választják. A házasságban élők olyan halmazokban reménykednek, ahol a felek hűségesek, és együtt ünneplik a gyémántlakodalmukat. A munkanélküliek örülnének a jól jövedelmező munkákkal dúsan megrakott halmazoknak, a betegek azt remélik, hogy más halmazlakók ugyanabból a betegségből teljesen felépülnek, stb.

Kell a remény, hogy másoknak igenis sikerül, hogy létezik olyan, hogy a dolgok JÓL mennek. Hiszen ha másoknak sikerül, sokkal nagyobb az esély, hogy mi sem baltázzuk el.

Van egy halmaz, ahová én is tartozom. Régóta fürkészem, hogy mások hogyan tevékenykednek a saját körükben, és mire jutnak. Ismerem X-et, Z-t, Y-t: és valahogy mindig megnyugtatott, hogy ők jól csinálják. Aztán kiderült, hogy ez sajnos nem így van.... Először X-et láttam, amint elhagyja az általam csodált halmazt, és átsétál egy másikba. Aztán Z-ről is kiderült, hogy a dolgok másképp vannak, majd jött Y, és így tovább...

Lassan úgy érzem, nem maradt jó példa, nincs sikertörténet,  követendő példa. Csak remélem, hogy egyike leszek azon keveseknek, akinek sikerül. De ez a remény néha kevés,  a hit, vagy tudás jobb volna...

Még a legjobb háziasszonyokkal is előfordul, hogy elkérnek a szomszédtól egy sütemény receptet, mert a saját piskótájuk nem emelkedik fel, nem olyan a színe, stb. Az ember igyekszik a maximumot kihozni abból, amit épp csinál, és ehhez néha elkél a segítség.... De ki segít, ha  szinte senki nem tudja jobban?!

Mi motiváljon egy olyan versenyen, ahol alig ér valaki célba?

 

 (Illusztráció: Hollósi Joli)

 

A kommentelés művészete

2016. március 31. - Dya2016

konyv.jpgRégóta figyelem, milyen sajátosan keveredik össze a "vélemény nyilvánítás szabadsága", és a kontroll nélküli, személyeskedő megnyilvánulás "öröme".

Annak idején - sok esztendővel ezelőtt - amikor még csak könyvek és újságok léteztek, a kedves olvasó csak otthon, családja körében, esetleg egy pohár ital mellett, a barátaival összegyűlve kommentálhatta az irományokat, és saját vérmérséklete szerint beszélhetett az íróról, vagy az olvasottakról.

Akkoriban az írástudók bizonyos tiszteletnek örvendtek, és az, ami már nyomtatásban megjelenhetett, képviselt egyfajta színvonalat, és - talán - tartalmilag sem volt elhanyagolható.

Manapság ez kissé mintha másképpen lenne. A számítógépen pötyögni mindenki tud, gondolatai mindenkinek vannak, és aztán vagy újságírónak, vagy bloggernek nevezi magát, és vagy pénzért, vagy saját örömére írja le gondolatait.

Ezzel nincs is semmi bajom, (tekintve, hogy magam is hobbi blogger vagyok), csak az olvasók egy részének reagálása az, ami szerintem nem megfelelő.

Mindenki ismeri azt az 50 év körüli, kofa-asszony típust, aki boldogan gyalogol bele szomszédjai, családtagjai lelkében, és kockára fodrászolt fejjel süvölti a nagyvilágban, hogy "Én őszinte ember vagyok, ami a szívemen, az a számon....". És szentül hiszi, hogy a másik sértegetése, számonkérése olyan jog, melyet mint "őszinte ember" szabadon gyakorolhat. Márpedig az őszinteség, és az otrombaság nem egymás szinonimái!!!

Az őszinteség az, amikor a másiknak elmondjuk a valóságnak megfelelő  véleményünket, gondolatunkat, érzéseinket, figyelembe véve a másik fél érzelmi, szellemi és észbeli állapotát.

Amit a kommentelők egy része mostanában művel, az a fenti kritériumnak általában nem felel meg! A téma megvitatása sokak számára egyenlő az író sértegetésével, trágársággal, és azzal a szent meggyőződéssel, hogy minél "viccesebb" gorombaságot ír le az illető, annál inkább igaza van.

Nos, halkan és szerényen megsúgom: a kommentelő sem írhat le akármit, merthogy az asztal közepére is lehet sz.... ni, (fizikailag semmi akadálya), de még sem illik...

Ha én, mint blogger úgy tudok írni, hogy nem sértegetem meg Pistit, Katit, Marcsit, hanem írok egy jelenségről, egy történetről, egy teljesen szubjektív eseményről, akkor joggal várhatom el, hogy a kedves kommentelő a témához szóljon hozzá. Még nem került rá sor, de biztos vagyok benne, hogy amennyiben valaki személyeskedésbe menne át, és a mentális állapotomat megkérdőjelezné, akkor a moderáló gombra igen határozottan rátenyerelnék!

Annak idején szállóigévé vált:"benne leszek a téééévééééében". Most pedig mindenki a kommentelők között akarja látni saját magát, és boldog, amikor azt látja, hogy ő volt a leggorombább, legtrágárabb. Az számomra rejtély, hogy egyes bloggerek, vagy fb-on megjelenők ezt miért hagyják ott díszelegni, avagy miért állnak le ezen a szinten vitatkozni, és miért küldik el egymást melegebb éghajlatra.

Leírni azt a kb. 15 szót, ami a trágárság kategóriájába esik, nem nagy kunszt. De érvelni, magyarázatot adni, felvetésekre válaszolni, kifejezni saját véleményünket: nos, ez már nehezebb kategória....

Nem vagyok egy foci-guru, de úgy rémlik, hoztak egy olyan szabályt, hogy amennyiben valami rendellenesség történik a pályán egy szurkoló részéről (meztelenül berohan, stb.), akkor azt  a tévé nem mutatja, így egyre kevésbé érdemes ott kiélni a feltűnési viszketegség eme sajátos formáját, mivel a stadion közönségén kívül ezt más nem fogja látni.

Nos, ezt a stílustalan, goromba, színvonalatlan kommentelőkkel szemben is érdemes lenne bevezetni. Hátha egy idő után mindenki felfogná, hogy a vélemény nyilvánítás szabadsága valóban remek dolog, de visszaélni vele nem elegáns.

Amit pedig régen sem értettem (noha már akkor naplót írtam, amikor a blog.hu sehol nem volt) az a következő: miért fordít valaki energiát, időt arra, hogy olyasmit olvasson, nézzen, kövessen, ami számára nem szimpatikus?!

Ez olyan, mintha minden nap csigapörköltet próbálnék enni, és aztán letolnám a szakácsot, hogy miért főz ilyen förmedvényt!

A szabadidő a miénk, érdemes tehát olyan dolgokkal foglalkozni, ami örömöt okoz. Ha pedig valakinek a veszekedés, kötözködés, gorombáskodás okoz örömöt, akkor ott nemcsak szerintem, de a szakirodalom szerint is baj van.

Szép szabadidőt kívánok mindenkinek!

selce-nyaralas-2005_174.jpg(Fotó: Dya)

 

 

 

Húsvéti kirándulás - női szemmel

2016. március 28. - Dya2016

25.jpgAz történt, ami más napsütéses hétvégén is történni szokott: még az ágyban heverve eldöntöttük, merre is induljunk.

Ezúttal a reggeli volt az, ami kicsit más volt: a szokásos pirítós helyett illatos sonka, főtt tojás, fehér és piros retek, puha kenyér került a tányérra. 

Tác volt az első állomás, ahol a Gorsium megtekintését tűztük ki célul, ám az még zárva volt. Ezt annyira nem is bántam, hiszen a napsütötte rétek illata, a rügyek harsány zöldje, a birkák távoli bégetése jobban esett mind a szememnek, mind a szívemnek, mint holmi tudományos körséta a romok között.

1.jpg

2.jpg3.jpg

A GPS szerint nem messze valamiféle tó is megbújt, márpedig ha valahol vizet szimatolok, azt nekem látnom kell. Egy meglehetősen rossz út vezetett a nádas közé, ahol a 3 méter magas növényzet semmi esélyt nem adott, hogy lássuk a vizet. Mocsár, pocsolyák mindenütt. Aztán, valahol mélyen bent, egy lakatlan házikót pillantottunk meg, és 5.jpga rekettyésen át végre eljutottunk az elhagyott csónakhoz, régi kútféléhez, és magához a tóhoz. Akár Matula bácsi is kiköthetett volna....

6.jpg

7.jpg

Innen Tésre indultunk, de persze közben megálltunk hol ezért, hol azért... Várpalotán rosszul navigáltam, így egy kedves lakótelepen kötöttünk ki, de ha már ott jártunk, feltétlen le kellett fotóznom ezt a fát:

9.jpgSárszentmihályon kastélyt kerestünk, helyette panzió-félét találtunk, én a kerítésen kukucskáltam be:

8.jpg

Tés-hez az ihletet  Fehér Klára "Vakáció Magyarországon" könyve adta, melyet rongyosra olvastam a sok év alatt. Meg aztán nem sok szélmalmot láttam életem során, nosza...

A szélmalmokat egy kovácsműhelyen átsétálva lehet megtekinteni. Hatalmas, mesebeli-kulcsot adott át a szélmalmok őrzője, azzal sétálhattunk  a domboldalon át a malmokig.

10.jpg

11.jpg

12.jpgA műhely sem volt kevésbé érdekes: valóban egy kovács-dinasztia dolgozott ott, sok esztendőn át.

16.jpg

15.jpg

14.jpg

17.jpg

13.jpg

21.jpg

Egy ott kifüggesztett tábla adta az ötletet, hogy tovább folytassuk utunkat Jásd irányába, ahol egy vízimalom várt bennünket.

Mondjunk engem csak kívül várt, mert a malom belseje zakatolt, szűk volt, így megelégedtem a csobogó patak, a legelésző kecskék, és forgó vízkerék látványával. Annyira belemerültem a fotózásba, hogy elfelejtettem kecske-sajtot venni, és talán a som (vagy naspolya?) lekvárt is kipróbáltam volna.

19.jpg

20.jpg

18.jpgErősen délutánba hajlott a nap, s tudtam, hogy édesanyám sonkás-rakottkrumplija vár, valahol messze, így hazafelé vettük az irányt. Férjemnek sasszeme van, már ami a vonatokkal kapcsolatos dolgokat illeti, így valahol Bodajk környékén észrevett egy elhagyott vasúti szerelvényt, benőtt síneket, bezárt bányát, és lelkes fotózásba kezdett.

A kezemben lévő, több, mint 30 éves, régi térképet nézegetve  úgy láttam, hogy  Fehérvárcsurgón van egy kastély. Az ember ilyenkor nem nézi meg a Google-ban, hogy mi vár rá, hiszen úgy oda a felfedezés öröme....

Nos, tényleg van ott kastély, amely szállodaként (is) működik. Hatalmas park, gyönyörű fák, csodálatos épület....

- Igazi esküvő-helyszín! - sóhajtottam fel, és minden nő tudja, hogy ez az a jelző, amelynél nincs magasabb szint, már ami a romantikát illeti. Remélem, egy meleg, nyári estén el fogunk még oda menni, és beszívni a nyáresték minden illatát, zamatát, és romantikáját....

24.jpg

23.jpg

26.jpg

25_1.jpg

Erről a szép napról még itt lehet olvasni:

http://menetszel2016.blog.hu/

(Fotó: Dya)

 

süti beállítások módosítása