Ez a bejegyzés arról a pár napról szól, melyet Kőszegen és környékén töltöttünk. Nem tudom, hogy a belváros hangulatáról írjak-e, vagy a sok gyönyörű hortenziáról, esetleg Velem-ről, ahol Törőcsik Mari is él, említsem-e meg a Fertő tó szépségét, vagy emeljem ki a Fertőrákosi kőfejtő lenyűgözőségét.

Amikor fent voltunk a Velem-i Szent Vid kápolnánál,és rajtunk kívül senki nem volt a dús lombú erdőben, akkor eszembe jutott, hogy milyen ritka pillanat az, amikor olyan helyen lehetünk, ahol senki más nincs kb. 5 km körzetben. (Aki hozzám hasonlóan Budapesten él, még inkább érzi ennek az érzésnek az emelkedettségét.)

Rájöttem, hogy kandelláber-függő vagyok, és imádom őket fotózni, nézni. Kandelláber = romantika, mesék, parkok, és mindaz, ami egy csodaszép regényben, vagy festményen megtalálható.

Szóval gyönyörű pár nap volt, és szavak helyett fotókkal szeretnék emléket állítani ennek a hétvégének. Kőszeg talán alkonyatkor a legszebb.

 Hortenziák, ezer árnyalatban. Sosem láttam még ennyit, ilyen dús fürtökben.

Kőszeg olyan, mint egy mesekönyv illusztráció. Az ablakokban elrejtett babák, a kastély-szerű templom, a rózsalugas, a titokzatos kertben megbúvó kerti pad akár egy régi, Andersen mese...

A Szent Vid kápolnáig betonút vezet, de a kitartó turisták gyalog is felmehetnek, rejtett ösvényeken. Mi az autót választottuk.

Az erdő érintetlen, és lenyűgöző. A levegő kristálytiszta, és semmilyen zaj nem hallatszik fel. Reménykedtem, hogy a kápolnát belülről is meg lehet nézni, de sajnos zárva volt. Sosem értettem amúgy, hogy mi értelme van egy zárt templomnak, kápolnának. Értem én, hogy vannak rossz szándékú emberek, de azért valami megoldás jó volna.

 A Cáki pincesorhoz kétszer mentünk el: először annyira szakadt az eső, és villámlott, hogy esélyünk sem volt kiszállni az autóból, másodjára viszont már lehetett fotózni.

A Fertő tavi hajókirándulás kicsit rövid volt, a 60 perc gyorsan elröppent. Párás idő, és hihetetlen meleg várt ránk a kőfejtőnél is. Bent, egy nyirkos-hűvös teremben egy rövidfilmet is láttunk arról, hogyan alakította ki  ember és természet sok-sok évszázadon át a mai képére a Fertőrákosi kőfejtőt. Régen, amikor még nem volt kész a külső lépcső, a saját szememmel láttam tengeri kagylót a mészkősziklában. Ma már kiépített, és korláttal védett tanösvény vezet végig a felső részen.

Megnéztem a régi fotóalbumomat, pont 20 éve voltam itt utoljára. Remélem, nem várunk 20 évet a következő, Kőszegi kirándulásig.

 /Fotó: Dya/

(Ez a bejegyzés azoknak szól, akik a "felsőbb hatalom" kérdését kicsit lazábban kezelik. Mindenki mástól előre is elnézést kérek: hitében és vallásában senkit nem szándékozok megsérteni.)

Azon tűnődtem ma, hogy vajon az én tudásom hiányos, vagy valóban kevés szó esik arról, hogy MIÉRT teremtődött meg az élet, a Föld, és mi, emberek.

Ha megnézek egy Híradót, elolvasok pár cikket, meghallgatom O.V. nyilatkozatait, és figyelemmel kísérem felnőtt emberek POKEMON Go őrületét, akkor azt kell gondoljam: az Alkotó ezt nem gondolhatta komolyan. Kivéve, ha szórakozni akart, és egy olyan horror-vígjátékot csinált, melynek sajátos humorát csak ő élvezi. Mert ugye vannak írók, rendezők: az egyik vígjátékot csinál, a másik drámát, a harmadik sci-fit: az általa megteremtett világ pedig olyan, amilyet ő megálmodott.

Ahogy édesanyám szokta volt mondani: "Valakiből csak azt lehet kihozni, ami benne van." Tehát egy villamos sosem fog repülni, hacsak bombát nem tesznek alá, de ettől most tekintsünk el, mint lehetőségtől. Ha tehát az ember úgy lett megteremtve, hogy ennyi végtelen rosszindulat, rombolás, gonoszság, önzőség is benne van, akkor az Alkotónak vajon mi lehetett a célja...? Ő élvezetet talál abban, hogy ezt nézi??? Mint mi, emberek, amikor bámuljuk a tévében a Texasi láncfűrészes c. filmet, és élvezzük, hogy tocsog a vér...? Mit mond el ez a nézőről? És mit az Alkotóról?

Aztán nem mindegy az Alkotó életkora sem: míg egy három éves gyerek homoktortát készít, addig Gordon Ramsey pazar étkeket varázsol, minőségi alapanyagokból. Ő sosem fog odaégett pirítóst csinálni, vagy szalmonellás vanília sodót, mert TUDJA hogy mit akar csinálni, hiszen  profi, és egy profi mindig JÓT akar alkotni. Mindannyian emlékszünk arra, amikor gyermekként  hosszú órákig dolgoztunk egy rajzon, színeztük, szerettük, és számunkra az királynő volt egy palotában: a valóságban azonban egy uborkafejű madárijesztő, kusza, ház-szerű vonalak társaságában.

Az univerzum létrehozott egy sajátos Való Világot? Csődíts össze egy szűk, ám csinos, új helyre csomó, különböző élőlényt, és nézd meg, mihez kezdenek! Egy részük ölni fogja egymást, a másik része szaporodik, lesz néhány, aki vezérnek tekinti magát, míg vannak a töltelék emberek, akik mosogatnak, takarítanak, ebédet főznek, és próbálják kibírni a többi marhát (bocs: embert.)

Persze, jó dolog, ha az Alkotó kreatív. Ügyel a részletekre. És mint ilyen, a természet és az ember, mint biológiai lény igen bonyolult, részletgazdag. Ám gyorsan elromlik. Mire az agya elér egy bizonyos szintet, és megtalálja az önazonosságát, addigra elmúlnak a lehetőségei, fájnak az izületei, és lesheti a postást, hogy mikor hozza a nyugdíjat.

Tudjuk, hogy mi a jó, és mi a helyes: kaptunk hozzá egy rakás érzelmet, vágyat, érzést, amivel keresztbe teszünk saját magunknak, és megakadályozzuk,  hogy a jó és helyes úton haladjunk.

Szóval akkor mégiscsak vígjáték az egész, mert röhögni csak a szánalmas vergődéseken lehet. És itt vannak a katasztrófák, veszteségek, betegségek: még Pokémon se kap ennyi nehezítő körülményt, szóval ez nem fair.

Ott érzem a globalitást a legjobban, hogy mindenki egyformán szív, akármi is a vallása. Szegény csórikám megpróbál valamit villantani, valahogy haladni, aztán lesz, ahogy lesz. Csak nem egy Suzuki üti el a zebrán, hanem egy antilop a Szavannán.

Abban reménykedünk, hogy majd "Odaát" minden sokkal jobb lesz. Találkozunk mindenkivel, akit szerettünk, vár a dicsőség, pompa, béke és szeretet. Megsúgom: én is ezt remélem. De legalábbis azt, hogy ezt az egészet végre megértem.

Azt, hogy miért van determinálva az életem attól kezdve, hogy megfogantam, hogy miért van puttonyként rajtam a genetikám, az őseim múltja, és a politikusaim jelene, hogy miért esek mindig ugyanabba a hibába, miért vonzódok bizonyos dolgokhoz, és miért utálok valamit, amit nem is tudom, hogy miért utálok?!

A minap összeírtam az életem főbb állomásait egy bizonyos téma köré csoportosítva. Aztán a végén jót röhögtem magamon. Hát, akár Isten is lehetnék, ha azt nézem, hogy ő milyen hibákat vétett....Semmi jogom kritizálni, elvégre az én "filmen" is elég sajátosra sikeredett....

Az a hit, hogy azért ennek van értelme, és hogy az én életem is egy puzzle darabka a "NAGY KÉP"-en, azért még él bennem. Meg az is, hogy tényleg van egy Felsőbb Hatalom (sokkal feljebb, mint a Parlament), aki még mindig "itt" van, ül a páholyban, nézi ezt a galaktikus bohózatot, és időben fog szólni, hogy: ÁLLJ, és újra instruálja majd a színészeket. Mert ahogy most az emberiség "játszik" az maximum egy Arany Málna díjra lenne jó....

Vannak napok, amikor valahogy nehezebb elviselni azt, amit látok, érzek. Ez egy kórház. Ide reggelente nem úgy jön be az ember, hogy ma biztosan mindenki meggyógyult, és hazament. Itt az első kérdés: hány elhunyt van?

- Ma reggel meghalt az anyukám… - kezdi a 70 körüli, ráncos arcú néni, és már potyognak a könnyei. Ilyenkor vagy kirohanok a folyosóra sírni, vagy nyelek egyet, és a hivatalos teendőket kezdem el sorolni.  Aztán elmegy, és valahogy el kell köszönni tőle: sem a „viszontlátásra”, sem a „minden jót kívánok” nem igazán helyénvaló, így marad a „fogadja még egyszer őszinte részvétemet”, amitől mindketten elérzékenyülünk.

50-es férfi jön be, édesapja hunyt el. Csak annyit tud mondani hosszas torokköszörülés után, hogy „az édesapám, tegnap…. khm….” Ilyenkor ki kell derítenem az elhunyt nevét, hiszen sajnos egy nap több beteg is eltávozik, és nem tudhatom, ki kit gyászol épp. Megkérdezem, hogy hívták az édesapját. Megmondja, és könnyei rápotyognak a jól szabott zakóra.

Beszéljek én? – kérdezem, mivel láthatóan többet nem tud megszólalni. Elmondom a teendőket, és látom, hogy egyszerre koncentrál arra, hogy ne boruljon ki, és arra, hogy megértse, amit mondok. Abba a 20 percbe, amíg ez lezajlik, mindketten nagyon elfáradunk. Elköszönünk. És jön a következő hozzátartozó....

Reggel nyomomba szegődik egy bácsi. Fél éve van itt, agyvérzéssel.  Az agyvérzés előtti napon  még praktizált, mint orvos. Hozzám lép, egy telefonszámmal. Nem értem, hogy mit mond. Összefüggéstelen beszédéből azt veszem ki, hogy valakit fel szeretne hívni. Tiszta a tekintete, átható, és értelmes.

"Hagyd…!" – szól oda az ápoló.  "Ne mélyedj bele. Beteg szegény. Nem tudja, hol van és mi történik vele". – szól egy másik.  Nem tudok mit kezdeni a bácsival. Ő utánam jön, be, a szobába, ahol dolgozom. Nyújtogatja a telefonszámot, és valamit magyaráz.  Elbizonytalanodom, hogy vajon tényleg nem tudja, vagy épp világos pillanata van, és valami fontosat kellene mondania valakinek? Mire eldöntöm, szomorúan elköszön, és elcsoszog.

Nagyon szeretnék most kapni egy pecsétes igazolást arról, hogy ez sem velem, sem szeretteimmel nem fog megtörténni….

Apró termetű, 90 éves nénit hoznak betegfelvételre. Leültetik a székre, úgy beszélnek hozzá, mint egy kisgyerekkel. Ő kapaszkodik a falba, és egyre rémültebben néz rám. Az ő szeme is égkék, és folynak a könnyei. Nem érti, mi zajlik körülötte, ki vagyok én, őt hova hozták, és mi lesz vele. Nézem a kórlapot, és megérzésem helyes: teljesen más idősíkban van, és nem érti a dolgokat.

- Csak ne öregedjen meg az ember! – szólal meg hirtelen, és megrezzenek a tiszta hangra. Többet nem szól, csak hallgat, míg hozzátartozói elkísérik a szobába.

Középkorú nő sétál lassan, élénkzöld köntösben. Mikor elsietek mellette, megállít. - Nézze csak! – szólít meg. Ugye milyen szép? – kérdezi ragyogó arccal. Egy csomó fehérneműt mutat, a szivárvány minden színében. Épp az imént vette. Gyönyörű! - mondom én is, és ő tovább sétál, büszkén. Tudom róla, hogy nem ép szellemileg.

Vannak eltévedő betegek. A járókerettel lassan sétálnak, és mindenkitől megkérdezik, hol vannak. Az információt pont addig jegyzik meg, míg a másikhoz nem érnek: az időskori demencia nem kímél senkit. Ha ráérek, beállok irányítónak, elmondja, hogy mit keres, és addig kísérem, míg célba nem ér.

Találunk egy pénztárcát. Az egyik beteg hagyta a büfében. A benne lévő irat alapján megtaláljuk a tulajt: 50-es férfi, jó erőben. Megkérdezzük, hogy minden rendben van-e, mindene megvan-e. Gondolkodik, mosolyog. A szobatársa hozzánk fordul: - "Nem tudja, hol járt. Feledékeny!"

A jóképű 50-es szégyenlősen mosolyog: "Bocsánat, kicsit feledékeny vagyok." A pénztárcáját nem ismeri fel, de azért megköszöni. A kinti világban egy ilyen férfi autót vezet, értekezleteken vesz részt, és szeretkezik a feleségével. Ő csendesen mosolyog, és csak azt érzi, hogy valamiben ő más lett hirtelen.

Vannak napok, amikor ezt csak egy módon tudom elviselni: három zsebkendőt telesírok, miközben teszem a dolgomat. Annyira vágyom valami vidámra, élőre, és a szeretetre, hogy szinte fáj. Akarom tudni, hogy lesz, aki a hamvaimat eltemeti majd a rózsabokor alá, és aki elmagyarázza majd, hogy ki vagyok én, és hol vagyok…

Szeretném érezni, hogy most még VAGYOK, még számítok, és ha ilyen is (lehet) a vég, azért addig még van IDŐ.

Szeretnék bocsánatot kérni utólag mindazon idősektől, akikhez nem volt türelmem, akik idegesítettek, és akikkel nem úgy bántam, ahogyan - azt hiszem - ma bánnék.

Vannak napok, amikor minden nehezebb. Ez egy ilyen nap.

 

Zsámbékon gyermekkoromban jártam először, osztálykirándulás okán. Bevallom, nem igen emlékszem sokra, csak arra, hogy sokat sétáltunk, és volt ott valami fenséges, csodálatos, lenyűgöző építmény. Pár éve jártam ott megint, és az élet úgy hozta, hogy az az esti séta, az októberi, hűvös szélben fenekestül felforgatta az életemet...

Hol Harry Potter varázslatos hangulata, hol a régmúlt századok eseményei jutnak eszembe a régi templom boltíve alatt, amelynek falait 1763-ban egy földrengés rombolta le. Ezen a helyen sokkal inkább érzek áhítatot és reményt, mint sok, pazar képekkel díszített, szobroktól roskadozó, aranytól csillogó szentélyben.... 

Utunk innen Bokodra vezetetett. Sok internetes oldalon láttam a tavon épült cölöpházakat, naplementekor, fényben fürödve, tehát nagyon vártam, hogy élőben is lássam ezt a Hőerőmű számára létesített hűtő-tavat, mely az Által-ér felduzzasztásával keletkezett. Nos, élőben is csodaszép a környék, de be kell lássam, a photoshop sokat dob azért a képeken...

A tó körül érintetlen mezők, békésen legelésző tehenek, és poros föld utak várják a kalandozni vágyókat. Igazi, hamisítatlan magyar táj....szeretem.

(Fotó: Dya)

 

 

Egy szőke kislányra lettem figyelmes a folyó partján. Apró, rózsaszín tüllruhában ácsorgott, szoknyáján megcsillant a nap: eltévedt tündér a zöld lombok alatt.

Az édesapa odafordult a leánykához:

- Na, van kedved játszani?

- Persze. Mit játszunk?  - kérdezte csillogó szemmel a kislány, és szinte láttam, ahogy szivárványszínű pónik, hercegurak és hercegnők kavarognak lelki szemei előtt, és mesék hímezik át a délutánt valami feledhetetlen emlékké.

- Hát pecásat! - vágta oda apuka, majd elvonult a fehér műanyag vödörhöz, hogy abból valami masszát szórjon marokszám a vízbe.

Ez a párbeszéd volt az, ami elindította a gondolataimat, érzéseimet, és elszomorodtam.... A kislány láthatóan készült erre a délutánra. Nem a kényelmes farmerét, játszós pólóját vette fel, hanem királynőként tündökölt abban a reményben, hogy tüneményes szépsége elvarázsolja édesapját. A gondosan kiválasztott harisnya, a pink színű cipőcske mind arra utalt, hogy a kislány valami olyasmire vágyott, ami Róla szól, egy délutánról, ahol VELE játszanak, és nem csak statiszta édesapja hobbijában.

A lányka - talán alkalmazkodásból, talán mert jól nevelték, megpróbálta kézbe fogni a pecabotot, és figyelte a mozdulatlan vizet.

Kasza Tibor azt vallja - olvastam a Story magazinban - hogy az ő barátnőjének lenni bizony főállású munkát jelent egy nő számára. "Andi igazán gondoskodó társ, nekem nincs is más dolgom, minthogy hagyjam, hogy babusgasson." - idézi az újság. Ha jómagam nem látnék hasonlókat a világban, azt hinném, hogy ez csak amolyan celeb pöffeszkedés, de nem. Tény és való, hogy az, hogy sok esetben egy férfi - bármilyen státusban - úgy érzi, hogy az, hogy MEGENGEDI, hogy a nő részt vegyen az életében, munkájában, hobbijában, az már elég "tett" a részéről.

Mennyire megérdemelt volna ez a kislány egy órát az erdőben sétálva, ahol apuka tündérekről mesél, madarakat mutat, és lefotózza lánykáját a virágok között. És mondjuk utána "játszanak pecásat", hogy az apuka is kicsit kiélhesse vágyait.

Sosem fogom megtudni, hogy egy vasárnapi apukát láttam, vagy egy hétköznapi apukát, aki rendes akart lenni, és magával vitte a horgászatra a lányát. De elnézve a tündérruhát, és a kislány komoly arcocskáját úgy éreztem, hogy valami nem jó.... Nem lenne szabad, hogy amikor tündérruhába öltöztetjük magunkat és a lelkünket, még csak ránk se pillantsanak...

 

Azt mondják, az a legnehezebb dolog, amikor két ember összeköltözik, hogy megszokják egymás szokásait, rokonait, barátait, mert ugyebár a randik alatt csak a FÉRFI és a NŐ van, státus és körítés nélkül, elragadtatva egymástól és a helyzettől, mindenféle nehezítő körülmény nélkül.

Ám ezen dolgok elfogadása százszor könnyebb és egyszerűbb, mint megfelelő helyre tenni  az emlékekkel, beidegződésekkel, átélt eseményekkel teli "bőröndöt", melyet párunk hoz magával.

Hogy mi minden van ebben a bőröndben? Jó és rossz dolgok egyaránt. Van, akinek a borlevesről mindig a karácsony jut eszébe, mert az édesanyja ezt tálalta karácsonykor. Van, akinek a születésnapról a gyermekkori diótorták íze jön elő, és számtalan ember van, aki azt a hobbit, vagy hivatást választja, amit a szülei is. Hiszen mindannyian szocializálódunk valahogy, tele vagyunk emlékekkel, és ahogy felnőttünk, azon formulákat tartjuk "normálisnak", magától értetődőnek.

Aztán az emlékek egyre sokasodnak. Felnőttként boldogan nosztalgiázunk, és elmegyünk olyan helyekre újra, ahol felnőttünk, ahol nagyszüleinkkel játszottunk, megmutogatjuk a régi iskolánkat, szülői házat, és szeretnénk mindent megosztani a párunkat, hogy lássa, honnan jöttünk, és milyen emlékek hatására lettünk azok, akik vagyunk.

Ám a bőröndben nem csak masnival átkötött, szeretet-övezte emlékcsomagocskák vannak... Ha valakit 5 évesen megmart egy kutya, felnőttként sem tud bizalommal közeledni hozzájuk. Ha a nagybácsi keze illetlen helyeken matatott, minden hozzá hasonló, kövér, köpcös ember ellenszenves lesz, ha felnőttként találkozunk vele a sarki péknél, akkor is. És még csak nem is emlékszünk az okra, hogy miért kerüljük ezentúl azt a pékséget, és miért vásárolunk inkább máshol.

Ha apánk túlórára hivatkozott, amikor más nők ágyába bújt, akkor egy új kapcsolatban az ember, amikor párja szintén későn jár haza - először nem arra gondol, hogy iratkupacokat néz át, hanem arra, hogy ez sok éven át mit jelentett...

A lélek mélyéből fakadó félelmek, aggodalmak, ellenszenvek oka így legtöbbször a múltban keresendő, amely sok remek pszichológusnak ad munkát, és nem utolsósorban remek fizetést.

Ám minden esetben ez lehet a megoldás....?  Mondok egy példát. Ha valaki pánikbeteg, és képtelen kilépni az ajtón, akkor nem fog tudni bevásárolni, dolgozni, normális életet élni. Ilyenkor muszáj keresni egy szakembert, mert vannak az életben szükséges és kötelező dolgok, amiknek eleget kell tenni.

Viszont ha valaki rettenetesen kétségbeesik, ha meglát egy tehenet, mert az gyerekkorában felrúgta, és eltörte a lábát, akkor is muszáj "kikezeltetnie" ezt a problémáját? Mennyire rontja el az ember életminőségét az, ha fél a tehenektől? Nos, hacsak nem egy tehenészhez megy feleségül, akkor nem igazán. Meg kell tanulni együttélni a tehén-fóbiával, mert ez - akárcsak a vonzódás az orgona illatához - egy jellemvonásunk, egy egyediség, ami megkülönböztet más emberektől. A fejünket sem vágatjuk le, mert hajlamosak vagyunk a migrénre, ha jön a front. Oké, nem kellemes, akkor és ott szenvedünk is tőle, de - mint tudjuk - az élet nem habostorta...vannak pocsék órák, napok is.

Ha az ember párja elvesz egy tehén-fóbiást, akkor a "bőröndben" ott lesz az emlék, aminek következtében a másik minden Milka reklámnál elsápad, és ideges lesz. Hosszú távon ez idegesítő a másik részére? Alighanem. Lehet gúnyolni a másikat? Hát persze.... Lehet neki venni tehenes-kitűzőt, tehenes festményt, tehenes bögrét, és utána szidalmazni, hogy az miért van kiakadva, miért hisztizik, miért ideges?! Lehet elmagyarázni ötvenszer, hogy a tehén békés állat, nem kell tőle félni, stb.?! Lehet büntetni, lehet elvitatni az összes jó tulajdonságát, lehet megalázni....?! Naná,  de attól még az emlék nem válik semmissé, és a fóbiás nem csap a homlokára egyik nap, hogy tényleg, de hülye vagyok....és nem lovagol be tehén-háton az udvarba..

Hogy mi ilyenkor a megoldás, ha nincs pénz méregdrága analízisekre? Bármilyen sablonos és elcsépelt, de a szeretet és a figyelem.

Ha a Milka-reklámtól való hisztit követi egy hatalmas veszekedés, és letolás, akkor az ember még jobban félni fog a tehéntől. Nem elég, hogy megtaposott annak idején, még a reakcióm miatt is további bántások érnek!

Ám mi van akkor, ha a Milka reklám alatt megfogják az ember kezét? És a másik azt mondja: "Nincs baj, minden rendben van, szeretlek, és hamar véget ér ez a reklám....Itt vagyok veled akkor is, ha félsz a tehenektől...." Az emberi agy hogyan gyógyul? Van valami rossz, amihez egyre többször kapcsolódik egy jó élmény is: így előbb-utóbb a rossz elhalványul....

(Emlékszem, én nem igen kedveltem a focit. Sőt... Férjem ezt okosan úgy oldotta meg, hogy minden meccs alatt kaptam egy kis kedvességet, cirógatást....és lám, mára eljutottunk odáig, hogy valódi örömöt okoz ez a labdajáték, mert egy nem túl kellemes élményhez szeretet és kedvesség társult.)

Ehhez persze szeretni kell a másikat. Nem csak úgy, felszínesen, hogy amikor jól viselkedik, akkor cukinak tartom, amikor meg a félelem miatt agresszív, akkor eltaszítom: oldja meg, viselkedjen rendesen, szedje össze magát!

Szakmai könyvek, cikkek ezrei szólnak arról, hogy egy depressziósnak/fóbiásnak/szomorú embernek nem mondjuk azt, hogy szedje össze magát, és foglalja el magát, mert ezzel azt sugalljuk: a TE dolgod, TE problémád, a TE bagatell hülyeséged, és csak azért nyűgölődsz, hogy engem idegesíts.... Ebben nincs benne a SZERETET.

A szeretet abban van, ha kinyitjuk azt a bőröndöt, és segítünk a másiknak kipakolni belőle. Nem nézzük le a törött lábú babát, hogy az milyen ócska, nem kritizáljuk az elnyűtt sortot, hogy divatjamúlt, hanem tudomásul vesszük, hogy az aki MOST ott áll mellettünk, EZZEL a bőrönddel érkezett, és EZEKET hozta. Nem csak tengerparti emlékeket, finom sütemények illatát, kedvenc városka főterét, féltve őrzött könyveket, hanem mindazon dolgokat, amiktől van néhány seb a lelkén, amitől fáradt, amitől szarkalábak övezik a szemét, amitől több 10 kg-mal, és ami a hitét, bizalmát megcsorbította. EZ A TELJES BŐRÖND.

Nagyon kellemes dolog persze, ha csak a finom dolgokkal vagyunk hajlandóak foglalkozni. Jól tudsz főzni, mert megtanítottak rá? Jajdejó! Szép a hajad, mert jó géneket örökölték? Remek. Van egy csomó ismerősöd, akik segítenek nekünk, ha baj van? Szuper! Rendet tartasz, mert így látod helyesnek? Itt egy zokni, pakold el azt is, nyugodtan.

Remekül használjuk ezen jó dolgokat, élünk vele, szebbé tesszük a napjainkat, miközben struccként tagadjuk, hogy bármi más is lenne a bőröndben. "Az egy ronda sál!" - ne vedd elő. "Idegesít!" - mondja párod, és nem érdekli, hogy ez is a tiéd, valahol, valamikor hozzád került, veled van.

Állítólag lehet új életet kezdeni. Elhajítani a bőröndöt, és amnéziásként élni jó és rossz emlékek nélkül. Csak azt nem tudom, hogyha akkor belenézünk a tükörbe, vajon értjük-e azt, amit látunk? Érezzük-e egyáltalán azt, hogy mitől vagyunk saját magunk....?

Az ember életkora, külseje, genetikája, természete és emlékei adottak. Persze lehet mindenen változtatni, mindent manipulálni: egy tacskót is lehet Bernáthegyi  méretűre hízlalni és átfesteni, de beledöglik....

Aki fél a tehéntől, az élete végéig félni fog. Lehet, megtanulja jobban kezelni, vagy elkerüli a velük való találkozást, esetleg leplezi az érzést: de megnemtörtént dologgá nem fog válni.

Bár nem szoktam konkrét dolgokat írni a  saját életemről, csupán "eszmét futtatok",  egy privát dolgot most megosztanék. Az élet úgy hozta, hogy csupa olyan férfit rendelt mellém az élet, akinek valamilyen igen jelentős hobbija volt.

Ha az első esetben nem alkalmazkodtam volna az akkori páromhoz, akkor a mostanihoz sem tudnék. Akkoriban a mókusszőr-ecset beszerzése volt fontos, most síneken ácsorogva fotózunk vasszörnyeket. Volt, aki miatt íjászkodni tanultam meg, és volt, aki a rom-kocsmák világába vezetett be. Tehát ebből következően jól viselem mások hobbijait, és igyekszem abban támogatni.

Úgy vélem, hogy az, aki sosem képes kezelni egy partnerének sem a számára kellemetlenségekkel járó dolgait (ez túl féltékeny, az túl unalmas, amaz szellemeket lát, emez túl hisztis, stb.) és csak a jó dolgokat képes elviselni, akkor igen nehéz dolga lesz, hogy találjon valakit, akinek a bőröndjében csupa illatos, kellemes dolog van, valamint remek döntések, sok pénz, szépség és töretlen jókedv.

Van rá persze esély, és jómagam kalapot emelek az ilyen remek emberek előtt...Én - sajnos - nem tartozom közéjük.... 

Reggel, amikor megyek, még üres a kórház parkja. Csak az üde rózsák köszöntenek, a kerekesszékek még nem sorakoznak a fák árnyékában.

Bemegyek, egy idős bácsi ül a büfé előtt minden áldott reggel, és úgy üdvözöl, mintha ismernénk egymást. A nővérek már kenegetik a vajaskenyeret, a kenyérhéjakat gondosan levagdossák, gyűlik a kupac a kocsi alatt, hisz nincs, aki elrágja a ropogós falatokat.

A falon vörösen vijjog valamelyik figyelmeztető lámpa, a nővérke fáradt arccal siet a kórterembe, hogy megnézze, ki szorul segítségre. Valahol, valaki jajgat. Sosem lehet tudni, merről jön a hang, csak az ember fülébe mászik a panaszos jajszó, és még akkor is hallani véli, amikor már elcsöndesedik a folyosó.

Valaki ma éjjel is eltávozott, a papírok kiállítása rám vár. A Halottaskönyvet az ember általában tisztelettel kezeli, kiírja belőle a tudnivalókat, és máris visszaviszi az orvosi szobába: rövidesen újabb bejegyzés kerül bele. A folyosón haladva be-be kukkantok a szobákba. A legtöbb beteg mozdulatlanul pihen, van, aki az ágy szélén ülve próbál erőt gyűjteni a felkeléshez, van, akit a nővér bíztat, hogy ideje reggelizni.

A fertőtlenítő illata keveredik az elmúlás fájdalmas szagával, amit a kitárt ablakokon beáramló rózsaillat próbál életté varázsolni. Lassan megjönnek a látogatók is. Van idős bácsi, aki kitolja párját a parkba: nem szólnak, nem beszélnek, és talán - lélekben - nincsenek is ott. Ülnek némán, nézik a fákat, a bácsi időnként igazít egyet a takarón, mozdulatában ott a féltés, szeretet emléke.

Vannak beszédesebb betegek is, őket egy helyre tolják, és valamelyik szelíd tekintetű orvos mély hangon mesél nekik egy történetet, hálás nevetés a jutalma.

Amott egy idősödő asszony magyaráz  fehérhajú édesanyjának: Látod, milyen szépen süt a Nap? - kérdi szeretettel, és minden porcikájával igyekszik erőd adni, hogy édesanyja is bele tudjon kapaszkodni a napsugárba, az ÉLET-be. A néni lehunyja szemét, és nincs ereje válaszolni.

Elfordulok, mert fájdalmas nézni az elmúlást akkor is, ha ez az élet rendje. Mert azt mondják, hogy ez.

Kiállítom a papírokat, részvétemet nyilvánítom annak, aki pár órája veszítette el szerettét. Van, aki felkészült erre, és van, aki nem. Aki nem, az üveges szemekkel néz rám, és tudom, hiába mondom el a hivatalos ügymenetet, lélekben messze jár, a füle csukva, és minden erejével azon tűnődik, hogy mi lesz AZUTÁN. 70 körüli emberek döbbennek rá, hogy hirtelen nincs lányuk, férjük, feleségük, édesanyjuk és édesapjuk. Elment. 30 perc az ügyintézés, lezárok egy akták, és nekem vége az ügynek: neki most kezdődik az élet NÉLKÜLE.

Megszokhatatlan.

Új beteg érkezik. Belepillantok a kórlapba, és nagyjából sejtem, mikor mi fog következni. A hozzátartozó arcán néha remény, néha fásultság. A zárójelentéseket ő is olvasta, de él benne egy halvány remény, hogy majd itt lesz egy orvos, aki mást fog mondani. Valami jót, valami bíztatót, valamit, amit a többi még nem mondott.

- És jók az orvosok? - súgja halkan. - Igen! - felelem, részben, mert valóban így van, részben, mert ezt szeretné hallani.

Ahogy az öreg személyigazolványokat forgatom, szíven üt az első fotókon látható  magabiztos tekintetű hölgy mosolya, és az utolsó képen, fáradtan fotózkodó néni közötti kontraszt.... Az új személyiben pedig egyenesen sértésnek érzem, amikor egy 80 körüli ember úgy kapja meg az okmányát, hogy az 2060-ig jó. Milyen érzés lehet kapni egy okmányt, amiről tudjuk, hogy nem érjük meg a lejártát?!

Könnyek, fáradtság, elmúlás, szeretet. Ezek egyvelegét kapom naponta minden percben, mindenféle keverékben. Olyan dózisban, amit nem lehet félvállról kezelni, amit nem tud az ember lerakni, amint kilép a kapun.

Mert ez egy ablak a jövőre, ahová minden nap belátok, pedig nem szeretnék....mert nekem van egy életem, egy családom, kutyáim, kertem. Még ITT tartok, és nem OTT.

Próbálom megszokni....vagy elfogadni, vagy kezelni...nem tudom. De holnap megint kezdődik minden előröl... A rózsák a kertben , és a bácsi a büfénél fognak várni...

Ha az ember meghallja a "romantika" szót, leginkább egy gyertyafényes vacsora, vagy egy zafír-tenger határolta homokos föveny jut róla eszébe, pedig a romantika bárhol megtalálható, ha van hozzá kedvünk, vagy szemünk...

Mosonmagyaróváron és Dunakilitin töltöttük az elmúlt napokat. Az eső hol szakadt (a hölgyek talán tudják, hogy egy hullámos haj milyen állapotú lesz a nap végére, mikor az ember tizedszer ázik el, és szárad meg), hol pedig olyan meleg volt, hogy szinte lángra kapott rajtam a nadrág.

Mosonmagyaróvár eddig csak egy név volt a térképen, valahol a határ mellett, és fogalmam sem volt arról, hogy tudnám-e szeretni, vagy sem. Amikor a várat néztük meg, pont szakadt az eső, de a gesztenyefa virágának és az eső illatának keveredése meghitté tette a sétát.

Pár órával később már a fények segítették a fotózást, az ég ragyogó volt, és már tudtam a választ: tudnék itt élni.

Örök emlék maradt a Dunakiliti duzzasztómű is. Sosem tudtam, hogy vannak ilyen zúgók (jó, fenékküszöb a becsületes neve), és a Duna - akár egy vízesés - harsog, zúg, lenyűgöz. Nem számoltam egyébként, hogy a pár nap alatt hány hídon mentünk keresztül, és mennyi oldalágat, patakot, folyócskát fotóztam le.

A napfény a fotós legjobb barátja, minden képbe belecsempész egy kis pluszt, ragyogást, örömöt.

Amikor meg esett, vízcsepp-vadászatba kezdtem:

A romantika egyik kelléke a virág, nos, abból ezen a tájon igen sokféle van:

Hédervárat sem szabad elfelejteni, bár már nem üzemel ott szálloda, azért az épület és a parkja megér egy rövid sétát:

S persze a fagylalt sem esik rosszul az ember lányának, ha megfelelő mennyiségben talpalt egész nap.

Hogy ez mennyire volt romantikus hétvége? Nos, ez maradjon a mi titkunk. :-) De látnivaló van bőven, nem véletlenül készült több, mint 150 fotó.... 

(Fotó: Dya)

V. Goldtimer Nyílt Nap Budaörsön - ez volt a mai program. Már lélekben felkészültem a fontoskodó szervezőkre, a hosszú percekig tartó parkolóhely-vadászatra, a dühödt tömegre - de minden másképp alakult. Nem volt semmi túlszabályozva, épp ezért gördülékenyen ment minden. Először az autók mellett sétáltunk el: a legtöbbet már ismertem a Komáromi Amerikai Autóstalálkozóról, vagy éppen más, retro autókkal kapcsolatos rendezvényről.

Ami csillog, krómozott, az nekem tetszik, így volt, amiről több fotó is készült:

Ami a repülőket illeti, lenyűgöz, mint technikai vívmány, de szívesebben csodálom őket a biztonságos talajról.

Az utolsó kép a parkoló mellett készült, valahogy bizarrnak tűnt a téglahalom és a jobb sorsa érdemes autó kompozíciója.

Ezután Gödöllőre mentünk, és megnéztük a királyi pár vasúti várótermét, melyet 2011-ben újítottak fel. A története szép, aki kíváncsi Ybl Miklós munkássága, az majd el is fogja olvasni. Engem az érdekelt, hogy finom ott az almáspite, és hangulatos az épület kívül - belül.

A vasútállomások egyik fő kelléke a vonat, így azokat is lencsevégre (pontosabban mobilvégre) kaptam:

Érdekesek egyébként ezek a jobbára férfiaknak kialakított programok. Igen, mi nők is ott vagyunk párjaink mellett, megcsodáljuk mindennek a kerekét, szárnyát, hajtányát, és bizgentyűjét, de hiányzik az a lexikális tudás, amely az élményt teljessé tenné. Kétségtelen, az elmúlt években meghatványozódott a tudásom a vonatokat illetően, de - nő lévén - még mindig ott tartok, hogy akár régi, akár új, akár egyedi, akár tucat gyártmány: ami a szememnek kellemes, az tetszik, ami nem....hát az nem, lehet akármilyen sorozatszámú.

Engem a hangulat érdekel, bármit fotózok. Az marad meg a lelkemben, mert ha évek múltán visszanézem a képet, és  eszembe jut a levegő illata, a kavics csikorgása a sétányon, a felhők formája, a másik ölelése,  akkor az egy szép nap volt....

(Fotó: Dya)

 

Ha az ember elmúlt 40 éves, rendelkezik kiterjedt baráti körrel, valamint maga is megélt pár dolgot, akkor össze tud állítani egy olyan szubjektív listát, amely arról szól, hogyan (ne) rontsuk el azt, ami amúgy jó...

1. A változni lehet, de mértékkel! - Természetesen az ember változik az évek során. Ahogy telik az idő, az ember - függetlenül attól, hogy egyedül él, vagy sem -  egyre kevesebb energiával rendelkezik, fogy a türelme, cincálódnak az idegei, kopik az optimizmusa, a csípője szélesebb, a szarkalábak sűrűsödnek, és az "enyém a világ" érzetből "enyém a távirányító" lesz. Nem azért változunk, mert házasságot kötöttünk, hanem azért, amiért a fák zöld leveleiből sárga lesz ősszel: múlik az idő...

Ám vannak olyan meghatározó alaptulajdonságaink, amelyek miatt valaki azt mondta egy szép napon: VELED AKAROK ÉLNI! 

Ha házat veszünk, ha autót, ha kutyát: mindet azért választjuk, mert megtetszik benne valami olyan, ami számunkra fontos. Mert a ház a hegytetőn áll, mert a kutyus szelíd, és hatalmas, vagy  mert az autó gyors, elegáns, és automata sebességváltós.  Ha egyik nap szeretett otthonunkat áthelyezik az Alföldre, a kutyánk vérengző fenevaddá válik, vagy ellopják a kocsinkat, és egy öreg Trabit ajánlanak fel helyette: az ember csalódott és nem tud mit kezdeni a helyzettel. Mert ez nem AZ.

Ha egy ember egy kapcsolatban úgy változik meg, hogy mindaz lassan elkopik belőle, ami miatt a másik pont őt választotta ki a sok ezer másik közül, akkor az ember azt veszi észre, hogy valami nincs rendben. Mert a remek beszélgetőtárs elhallgat,  az otthonülő folyton utazni akar, a konyhában remekelő csak pizzát rendel, és így tovább..... És ha a másik ennyire megváltozik, akkor az, akivel él, két dolgot tehet: vagy megváltozik ő is, és lemond azokról a dolgokról, amik számára fontosak, vagy marad, aki volt, és a két fél között egyre több konfliktus adódik.

Összefoglalva: ne fogjuk  a közösen eltöltött időre azt, hogy bizonyos dolgokban változunk, mert ez természetes jelenség, ám az önazonosságunk és a kapcsolatunk érdekében azon néhány fő tulajdonságunkat,  amelyek miatt a másik elismerését, szeretetét, szerelmét kivívtuk, ne veszítsük el!

2. Nem kell hibátlannak lenni!   Ez sokkal inkább magunkra vonatkozik, mint a másikra. Ha az ember bevallja, hogy elfelejtett, eltolt, eltört, elhibázott valamit: nem dől össze a világ. Jogunk van hibázni, és nem kell azonnal bűnbakot keresni, hogy valakire rátoljuk a felelősséget! Eltoltuk, hát....eltoltuk! (Nem főbenjáró bűnökre gondolok, hanem olyan hétköznapi, emberi gyarlóságokra, amik bárkivel megeshetnek.)  Egy eltört bögre felett nem kell órákig vitatkozni, hogy ki a hibás: aki a bögrét megvette, aki rossz helyre tette, aki biztosan túl erősen csukta be az ajtót, és amiatt támadt az a huzat, ami a bögrét kiverte a másik kezéből....felesleges. Szamár a végállomás: akinek a kezéből kicsúszott: az törte el! Ennyi. Ha nem követelt emberéletet és nem borította fel senki életét, akkor a történetnek ott van vége, hogy a törött bögre a szemétbe kerül. És pont. Attól még az, akinek a kezéből kicsúszott a csésze, egy remek ember, jó döntésekkel, szerethető, és értékes!

3. Bűn és büntetés - legyen arányban!  Vannak jó természetű és okos emberek, akik sosem bántanak meg senkit, és sosem hoznak rossz döntést! Tiszteletem, elismerésem irányukba! Ám többen vannak (vagyunk) olyanok, akiknek sikerült jól belelépni pár olyan helyzetbe, amibe nem kellett volna.... Akinek van lelkiismerete, az úgyis jó darabig elszidalmazza saját magát, hogy miképpen tudott ilyen....hmm... meggondolatlan, undok, stb. lenni. Természetesen az, akit a helyzet érint, szintén nem túl boldog, sőt neheztel. Ez rendjén is van, senki nem mazochista, hogy a számára rossz dolgokat arcán szelíd mosollyal viselje. A neheztelésbe belefér pár keresetlen jelző, hosszabb mosolyszünet, haragos vita, stb. De szeretet-megvonással büntetni a másikat nem fér bele egy jó kapcsolatba. (A hűtlenség, mint bűn más kategória, azzal most nem foglalkozom.) Egy kapcsolat nem arról szól ugyanis, hogy amennyiben az ember jól teljesít, akkor kap fizetést...hoppá, szeretetet, ha pedig rosszul végzi a feladatait, akkor nincs "ellátmány". 

4. Beszélgetés - nem az ördög találmánya!  Lehet beszélgetni időjárásról, könyvekről, filmekről politikáról: ez mind semleges téma, amin maximum vitázni lehet, összeveszni nem. Ám a beszélgetés ennél több.... Ott az ember elmondja a pillanatnyi érzéseit, gondolatait is, kérdéseket tesz fel, válaszokat vár. Ez már fajulhat veszekedéssé. De még az is jobb, mint a néma csend... A néma csendben kezd el az ember kombinálni, saját maga válaszol a fel nem tett kérdésekre, és végül egy olyan párbeszédet raktároz el, ami sosem történt meg.

Ha egy kapcsolat elején működik a kommunikáció, és a két fél képes arra, hogy egymással beszélgessen, és egymásnak elmondják azt, amit gondolnak, akkor nem lehet pár év múlva arra hivatkozni, hogy "minek beszéljek az érzéseimről, én nem az a típus vagyok." Késő, mert a másik már tudja, hogy milyen típusú az illető, és hiányolja a kommunikációt. És itt utalok vissza az első pontra: alap tulajdonságokat ne változtassunk meg, mert sok szemrehányást fogunk kapni...

5. Kérdés-felelet. A férfiak - talán észre sem veszik - de szeretnek önmagukról beszélni. Egy kapcsolat elején várják a kérdéseket: "És akkor mi történt?" "Azt hogy csináltad meg?" "Miért költöztél el?" "Kivel jártál ott?" stb. A nő pedig boldogan kérdez, és így ismeri meg a férfi munkáját, barátait, hobbijait, exeit, vágyait, stb. A férfi elégedetten mesél, és büszke, hogy valaki ennyire kíváncsi rá, és hogy csillogó szemmel figyel rá.

Nos, a nő ebben nem változik: ha szereti a férfit, még sok év után is felteszi a maga kis kérdéseit, melyet a férfi immár nem az érdeklődés, hanem a számonkérés kategóriába sorol. Úgy érzi, a saját ideje az övé, azt tesz, amit akar, és miért kérdezősködik itt egy nő....  Ugyenezen férfi természetesen boldogan meséli el a munkáját, a hobbijait, vágyait egy új érdeklődőnek: az természetesen nem számonkérés, csupán: pár ártatlan kérdés. 

Fontos volna megtanulni (lásd: 1. pont), hogy amennyiben valaki NEM változik, és szeret kérdéseket feltenni, akkor ez a tulajdonsága még 60 év múlva is megmarad, nem a másik bosszantására, hanem azért, mert érdekli a szeretett személy. 

6. A NŐ az NŐ, a FÉRFI meg FÉRFI!  Ez vonz és ez bosszant is egyszerre!  A férfiak nem viselik el a női tulajdonságokat: féltékenység, kíváncsiság, hiszti, anyáskodás, stb. A nőket megüti a guta a tapintatlanságtól, mogorvaságtól, lustaságtól, és így tovább. Ám valamiért mégis egymást keressük, és viszonylag ritka, hogy hetero nők és férfiak saját nemükkel költöznek össze azért, mert úgy sokkal egyszerűbb, gördülékenyebb az együttélés. Valamiképpen el kellene fogadnunk azokat az általános női, vagy férfi dolgokat, amelyek szinte minden nőt és férfit jellemeznek, és amely nem a másik bosszantására van jelen, hanem csak úgy.... amiért a macskának négy lába van, és nem tud repülni.

7. Ismerjük a másikat?  Ebben a nők a jobbak. Álmukból felverve is tudják a férfi póló méretét, foglalkozását, kedvenc ételét, színét, kocsi márkáját, hobbijának minden szegmensét, azt, hogy hol járt iskolába, és melyik sapkát utálta 8 évesen.  Vajon egy férfi mit tud a nőről?

Nos, erre kétféle válasz létezik. A kapcsolat elején elég sok mindent. A zsákmányszerzéshez kell az információ, ezért aztán (éljen a rövidtávú memória) a férfi megjegyzi a legfontosabb infókat ahhoz, hogy a nő el legyen varázsolódva.

Ám néhány év múlva vajon ismeri még a másikat? Vagy leragadt annál a pár infónál, ami akkor és ott még aktuális volt, de az évek során pár ebből módosult? (Sok esztendeje egyszer (!) valamiért épp jól esett egy szelet Mars csoki. Amúgy utáltam, de talán éhes voltam, nem emlékszem....ám azt tudom, hogy az akkori partneremnek ez bevésődött, és rengeteg Mars szeletet kaptam éveken át: egyet sem ettem meg. Hiába utaltam rá finoman, hogy köszi, de a fogam nem bírja, és túl édes....az infó nem hatolt el a fültől az agyig, és nem győztem Mars csokit ajándékozni boldog-boldogtalannak.) Tehát fontos dolog a beszélgetés, mert az ember lelke, gyomra, fizikai állapota, vágyai bizony módosulhatnak, (NEM az alaptulajdonságok!!!) és ha nincs beszélgetés, kommunikáció, akkor az örömszerzés sem működik: egy 4 éves örül egy háromkerekű bringának, egy 18 éves már nem......Tehát az 5. pontra utalva: igenis az ember azért tesz fel minden nap kérdéseket, mert a keddi hangulat nem biztos, hogy érvényes szerdán is....

8. A szeretet erejét nem szabad semmibe venni!  Ez nem a szokásos, lírai szöveg. Arról van szó, hogy a világon mindent azért csinálunk (igen, a férfiak is!), mert szeretjük. Szeretjük a lilahagymát, az autót, azt a bizonyos táskát, a sci-fit, a kék pólót, a kutyát, a meleget, a hideget, a focit, a mocit, a............. mindent. Egy nap ezerszer kiejtjük a "szeretem" szót, vagy a "nem " szócskával, vagy anélkül.

És hogy milyen az, amikor valamit szeretünk? Amikor szeretünk valakit, vagy valamit, akkor látszik a szemünkben az élvezet, a mosoly az arcunkon, az, hogy vágyunk a társaságára, azzal akarunk foglalkozni, hozzá akarunk érni, fürdeni akarunk benne (pl. Balaton), le akarjuk fotózni, tehát minden módon kötődünk hozzá, meg akarjuk örökíteni, és jól érezzük magunkat, amikor szeretetünk tárgyával vagyunk.

Ezt nem lehet titkolni, ez látszik, érződik. Mindenki tudja például, hogy én a pókokat, vagy a kutyámat szeretem-e jobban.... Elég egyértelmű.

Épp ezért ha a másik nem érzi azt, hogy szeretjük, akkor pont azt nem látja a viselkedésünkben, szemünkben, amit leírtam fentebb.... Az öröm látszik....bármit mond a száj. És az öröm hiánya is.... S hogy ezzel mit lehet kezdeni? Talán azt, hogy ismerjük meg újra a másikat...hátha van ott még valami szeretnivaló.....

A magam részéről kapcsolat-párti vagyok. Az életem a párom szeretete nélkül olyan, mint a kép, amit felraktam. Egy gyönyörű hely: üresen..... Nem az igazi....

(Fotó: Dya)